Pusztító elme

Nyugovóm helyén, úgy mint minden máshol,
Véres lándzsák számtalan viszálya tipor bele elmém hátsó ajtaján,
A gondolatok áradata mosódnak össze gennyes sebet alkotva,
Az egyik kiszállni próbál s majd remegve levegő után kapkodva felemészti magában,
S vár, hogy lássa az érzés nem engedi: rabként láncol magához amit meggyűlölt az ész,
S ez csak egy volt a számtalan sok közül, egy másodperc töredéke,
De üzenete elárasztja vénám legmélyebb pontját is,
Majd ekkor belső szellemem lassan elhadarja, mintha a szó hatalma magára hagyta volna:
Elvéreztem?