Szabadság

Őseink lábnyomaiba mikor léphetünk?
Mikor leszünk készek, hogy bátran nézhessünk?
Talán soha, de talán eljön az idő, mikor mi is létezünk,
De úgy létezünk, hogy amikor eltávozunk, mégis ott vagyunk.
Nehéz ezt elérni, hiszen elfeledni minden félelmet és földi jót, nem lehet oly könnyen,
De aki megteszi az nyugodt szívvel repülhet a szabdság szent eszméiben.

Nemzet vére folyt, folyik, folyni is fog amíg élnek e kis hazánkban.
De félni, soha nem fog senki, hisz ha egy elkezdi,
A többi is beáll a sorba, s kiáll amíg meg nem töri a sorsa.
Bátorító buzgó énekek sora, melyek bíztatván bolyonganak
a ködös utak keskeny járdáin…

Megtört emberek hada látszódnak a városi nyomorban,
Mégis kigyulladt egy fény az elhagyatott toronyban,
Hisz ha tudja, hogy már nem kell marni más torkáért,
Amíg látja a lámpás szikráit a poros utak arcaként,
Addig reménykedve rajong a magyar e szép Hazáért.

Hiába százak elhagyott lélektelen testükért,
Hisz harcolni az ember mindig fog magáért,
Így születtünk, hát megkűzdünk a végtelen békés magányért.
De kérdezem én! Tényleg megéri a sok halott, a sok gyász, az elmúlt idő,
Azt az egyetlen közös célt, ami nem más mint a Szabadság?

Nem vagyok bölcs nem tudhatom, de egyet biztosra mondhatok,
Ha egyszer kell, s helyes, én kiállok honomért, eddigi életem elhagyom Hazámért!
Talán így gondolkozott hajdan sok dicső magyar is,
de ki vagyok én Hozzájuk képest?
Senki.
Csak egy sorstalan bábu, amit lenget a szél,
És várva várt válaszokért kűzd a Föld peremén.