🦀 Cuki-dzsi
A “Geszti Péter Arany Faszkorbács” díjas címadás után vessük is bele magunkat a történtekbe, mert már rég írtunk, és biztos mindenkit érdekel, hogyan sikerült nagyjából semmi kötelezőt sem abszolválni azokból a kerületekből, ahol jártunk.
Szóval olyasmivel szembesültünk aznap, amivel sem előtte, sem pedig azóta nem: napsütéssel _ÉS_ meleggel. Ami annyiban jött pont rosszkor, hogy minden cuccunkkal kellett továbbállni a világhíres halpiac szomszédságába. Megtettük ittartózkodásunk első metróútját is. Sokan meg szoktak retteni a tokiói metróhálózat sűrűségétől, és tény, hogy impresszív, de olyan szinte hülyebiztos, hogy egyszerűen nem lehet eltévedni. Pedig mi aztán hülyék vagyunk, de így is elsőre odataláltunk a Tsukiji metróállomásra.
Itt pedig már egészen más városkép tárult a szemünk elé. Volt már szerencsénk korábban Bunkyoban meglesni a tokói skyline-t, de egészen más a tövében lenni. Persze ez még messze volt az igazitól, de Uenohoz képest olyan volt mintha a sivatagból az erdőbe értünk volna.
Mivel épp ebédidő volt, és a legfontosabb japán tippek szerint akkor kell étteremekbe menni, nem pedig este, így beültünk a nagyon japán Denny’s étterembe egy burgerre. Sajnos pont kifogtuk a következő egy hónap kb egyetlen munkaszüneti napját, így nyílván körmönfont tervünket nem tudtuk sikerre vinni, de cserébe ettünk egy elég jó hamburgert — a világ legfontosabb halpiacától kőhajításnyira.
Egy dolog volt még hátra, ledobni a csomagjainkat a szállásunkon. Morita mamáékhoz kettőre kellett volna érkezni, de túl gyorsak voltunk, így egy kis chillezés következett egy toronyház és egyszintes viskók által övezett sikátor napsütötte parkolójában. Morita mama késett is picit, de végül bejutottunk , második szállásunkra.
Azt már megtanultuk korábban, hogy ez a szuper értékelős rendszer mindig torzít: sose megyünk fenntartások nélkül olyan helyre, amit a WeLoveBudapest ajánl, minden Uberes sofőrnek 4.8 volt az átlaga (amíg volt), és a Foursqaure-en az utolsó szutyok kebabost is legalább 10-en istenítik mint a város legjobb helyét. Biztos mindegyik tartalmaz valami igazságot, de leginkább nyomokban. Na valami ilyesmi volt ez a hely is. Ha fogják ezt a düledező tömböt és kiemelik téren és időn át, akkor a 87-es Kowloonba gond nélkül beilleszthették volna. Van az a japán szokás, hogy wc-re csak Wc papucsban, házba cipő nélkül, beltéri papucsban, a többfunkciós helységbe pedig enélkül lépünk be. Ennek (biztos) vannak jól magyarázható higiéniai okai, de itt azt hiszem annyi lehetett a cél, hogy a legkésőbb a tokiói olimpia óta halmozódó kosz-csoportokat továbbra is kellemesen elszeparálva tartsák egymástól. Ha Morita mama annyira szeretett volna takarítani, mint amennyire kedves volt, ettünk volna a padlóról is, de így sajnos kézből is csak óvatosan. Mindenesetre kellett egy ilyen élmény is, mert a ház tényleg varázslatos volt a maga módján, minden tákoltságával. Moritáék egy kis kifőzdét vittek a fölszinten, amit végül közmegegyezéssel nem próbáltunk ki — hiába nem szívesen eszel abból a konyhából ami 47 cm-re van a fürdő-wc kombótól, és kb egyáltalán nincsenek elválasztva a dolgok egymástól. Pedig akkor még nem tudtuk, hogy Osakából visszafogjuk sírni ezt.
Na de még fel kellett deríteni a várost, és bizony stratégiailag a lehető legjobb helyen voltunk: Tsukiji a sarokban, Ginza a szomszédban, és a mesterségesen épített szigetvárosrész épp átellenben. Erre is vettük az utunkat, és nem csalódtunk, mert rengeteg magasházzal találkoztunk, és természetesen ezek tövében a már megszokott bódésorral. Ami itt speciel egy egész kellemes kis helyi némi eufemizmussal bevásárló utcát jelentett, kicsit hasonlót mint Yanakában, de szerencsére kevesebb macskával.
Átsétáltunk az egész szigeten, egészen a végéig, ahol a kikötői infrastruktúra midnen gyöngyszeme mellett végre kiláthattunk a tokiói öbölre úgy viszonylag rendesen. De a koromsötétben ez már kevés vígaszt nyújtott, nem úgy mint az éjszakai városkép. Ismét csak nincs olyan fotónk ami visszaadja azt a látványt, ami ott fogadott, pedig higgyétek el, próbálkoztunk. Ehhez viszont sajnos komolyabb techinka kell, de legalább van miért visszajönni. Bár hősiesen helytálltunk, és elkészítettünk vagy 1 gb fotót, de az időjárás és az éhség legyőzött minket, így visszaindultunk. De persze az este is nyüzgő kikötői raktárokon keresztül, még több legalább számunkra izgalmas fotóval terhelve a limitált háttértárainkat.
A tengeri szél már eléggé kikészített mindannyiunkat, és megváltásként estünk be egy helyi étterembe, ahol autamtán keresztül lehetett rendelni. Azóta már párszor voltunk hasonló helyeken, és elég zseniális rendszer, reméljük otthon is elterjed hamarosan. Egyébként sikerült egy olyan menüt kiválasztani amit akár a Monarchia tiencsini be- és kivonulása után is főzhettek volna emlékezetből a távol-keleti szakácsok: leves, rántott hús, rizs. Meg a szószok és a saláta, de egy kis ferdeszemű boldog békeidők bekacsintott.
Utána pedig következett egy kis sneak peek Ginzából. Erről a kerületről azt kell tudni, hogy itt csoportosul minden, ami miatt szovjet ás kínai milliárdosok útrakelnek bárhova. Nem Gucci, Burberry vagy Louis Vuitton boltok, hanem konkrét áruházak vannak. Némelyikből több is. Illetve a világ fontosabb kortárs, és közelmúltbeli építészetének egy jelentős része itt található. Például a szívem legkedvesebb választottja, a japán metabolikus építészet csúcsa a Nakagin Capsule hotel. Amit — spoiler — nem tudtunk most megnézni, de anélkül haza nem jövök, hogy leglább kívülről nem láttam. Sajnos valószínűleg bontás vár rá, de erről és a japánok hozzánk hasonlóan disszonáns hozzállásáról a saját építészeti remekeikhez többet lehet olvasni egy a miénknél sokkal tájékozottabb, de általunk annál jobban kedvelt blogon. Persze azért egy Toyo Ito még így is befigyelt az egyik utcácskában.
Másnap sajnos esőre ébredtünk emiatt a nap nagyrészét Moritáéknál töltöttük. De eső után este a legjobb fotózgatni, úgyhogy ismét mentünk egy jó kört. A Rail Pass-t is be kellett váltani, így elmentünk Tokyo állomásra. Azaz elindultunk, de Morita mama megneszelte, hogy megyünk, és annyira segíteni akart, hogy karon fogott minket és vezetett. Sajnos ő angolul, mi japánul beszéltünk szerényebb szókinccsel, mint ami a feladat megfelelő teljesítéséhez kellett volna, de elvileg lett volna egy busz, ami átszállás nélkül jó nekünk. Tulajdonképpen volt is, csak épp most nem szállított utasokat, de legalább mentünk egy jó nagy kört ahelyett, hogy egy perc alatt, gond nélkül a metróhoz értünk volna. De még így is időben abszolváltuk az utat, és egy a repülőjegyünkkel egyező értékű, könnyen elhagyható papír boldog gazdái lettünk.
Tokyo állomás környéke már nagybetűs felhőkarcolónegyed, Tokión belül is. Nem is győztünk ámulatból-amulatba esni, és mivel az eső meg a fények csodálatosak voltak, ismét lőttünk vagy 1000 felesleges de néha egész jó fotót. A császári palota közelsége annyira csábító volt, hogy a dán szinten is esős időben arra vettük utunkat. egy dologgal nem számoltunk, hogy továbbra is pontosan ugyanolyan akkurátusan zárják a kapukat, mintha a Meiji császárok előtt lennénk, így csak Chiyoda falait láttuk, ahogy a környező felhőkarcolókról rávetülő neon megvilágította. De “belógtunk” az egyikbe. Egészen a dicsőséges első szintig jutottunk, mert belépőkártya és ninja tudás nélkül ennyire futotta, de itt megnéztünk egy kiállítást, ami valószínűleg valamelyik helyi újság történetét mutatta be, és vettünk egy ilyen pörgetős izéből egy basball macskát.
Mentünk még egy kört ginzában, azon a környéken, ahol már valamennyire ismerősek voltunk, majd még éreztünk annyi erőt magunkban, hogy körülnézzünk a Tsukijin. Ami ugye mint rendes halpiac, hajnalban nyit, így 9–10 között mérsékelt izgalkmakat tartogat. Fotótémát annál többet, és mivel másnap már költözés várt ránk, elkezdtük szövegetni a haditerveket, hogy hogyan fogjuk meglátogatni. Lelövöm a poént, hazatérve kiderült, hogy a legizgalmasabb részekhez haza sem kellett volna jönnünk, hanem azonnal sorba állni, a kevésbé izgalmasokhoz meg még mindig annyira korán kelni, hogy inkább egy főuri 11-es látogatásra szavaztunk, mert félkómásan egy vonal mögül nézni, ahogy japán szakik üvöltöznek mázsás tonhalakra a hidegben, nem ért meg egy nem alvást.
Azzal viszont nem számoltunk, hogy lelkünk befogadóbb a japán kultúrával szemben, így a sushi reggeli nem annyira feküdt, ezért először piac nézést tartottunk, ami pontosan olyan, mintha túristaként elmennék a Vásárcsarnokba. És a helyiek valószínűleg pontosan annyira utálják a sok fel-alá ténfergő, fotózgató gaijint, mint én szoktam, amikor szeretném megvenni az isteni disznósajtom, lókolbásszal, pástétommal. Persze azért tényleg érdekes, és otthonról nézve meg aztén végképp irigylésre méltó, hogy ennyi tengeri dolgot lehet kapni, nem is győztük feldolgozni. Aztán sikerült egy olyan helyen rament bruncholnunk, amit a New York Times írt meg Tokió legjobbjának, legalábbis a helyen kirakott újságcikk szerint. Nem volt rossz, bár én műfajilag állok távol mind a ramentól, mind a pho-től. De itt már késésben voltunk, ki kellett volna csekkolni Morita mamától.
Szerény lelkiismeretfurdalással sétáltunk vissza nagyon lassan Morita mamához, aki azért a késést szerény szókincsével is megemlítette, de egy sajátkészítésű, úti-onigirivel búcsúzott tőlünk. Mi pedig Shibuya felé vettük az irányt, hogy következzen az igazi agyrobbanós napunk.
