🍲 Ramen of my life
Legutóbb ott hagytam abba, hogy felültünk Kagoshimában az expedíciónk utolsó Shinkansen útjára. Mielőtt elkezdenénk foglalkozni a 2001-es vizes VB helyszínével, muszáj megjegyezni, hogy döbbenetes, sőt felháborító eset tanúi voltunk, ami biztosak vagyunk benne, hogy a 97-es ázsiai gazdasági válság óta a modern Japán legsúlyosabb eseménye volt:
30 mp késéssel indult el a vonatunk!!!4!!!😱🤬😠🚅
Szerencsére több csúszást már nem szedtünk össze, így _majdnem_ időben érkeztünk az észak-kjúsúi kikötőváros Hakata station nevű pályaudvarára. A név utalás a település egykori elnevezésére és múltjára: Japán legrégibb városának tartják, amit szokás a Kínához és Koreához való viszonylagos közelségével magyarázni, de akármi is legyen az indoka, a közelgő repülőutunkat figyelembe véve mi örömmel üdvözöltük ezt a távolságot. A város mai formájában 1889-ben jött létre Hakata és Fukuoka egyesüléséből. Itt található az első japán Zen templom és a város partjainál veszett a tengerbe 1281-ben (2x) Kubiláj mongol kán inváziós flottája egy, az itteniek számára roppant szerencsés tájfun eredményeképpen. Ez a természeti esemény mentette meg a háborúskodásban utolsó tartalékaihoz nyúló Japánt a megszállástól. Egyébként furcsán otthonosan éreztük magunkat, és csak később esett le, hogy ennek az oka a lépték: ugyanis nagyjából egy Budapest méretű városról van szó 1,5 millió lakosával, és ehhez mérhető nagyságú épületekkel, közlekedéssel, tömeggel.
Itt már sokadjára bizonyosodott be, hogy a két személyesnek eladott szállások messze nem európai léptékkel vannak számolva. Mire a szakadó esőben megérkeztünk a folyó-delta egyik partján fekvő szállásunkra, már egy napja úton voltunk, így igazán örömmel vettük volna a könnyű pihenést. De kis lakásunkban csak úgy fértünk el, hogy valaki rituálisan feláldozza magát és a földön alszik — még a kiotói körülményeknél is puritánabban. Ezúttal én voltam a soros, így kellemes két éjszaka várt rám a padlón. A folyópart egyébként még annál is megközelíthetetlenebb, mint amit Budapesten megszoktunk, pedig mi is erősen dolgozunk azon, hogy minél jobban elvágjuk derék honfitársainkat a városi vízpart élvezetétől.
Másnap viszont nekiindultunk felfedezni a várost. Bár az idő nem nagyon lett kellemesebb, de útunk során először rég várt, de nem látott dologgal találkoztunk: a Sakura elkezdett beköszönni. Persze még csak éppenhogy, és a szél az esővel elég sok szirmot lekapott, de mégiscsak japánabb lett minden. Ezen pedig az eső sem rontott. Eleinte a lelkesedésünkön sem, ezért vidáman jártuk körbe a közeli parkot, és megcsodáltuk a nyíló szirmokat a fákon. Majd kissé céltalanul bóklászni kezdtünk, és a Hakata-St. közelében kötöttünk ki. Egyrészt itt is megerősítést nyert a korábban már többször megállapított tény, hogy Japánban az egy főre jutó Louis Vuitton üzletek száma minden bizonnyal 1, és ezeknek legalább a fele aluljárókban van. (Hello Nyugati!) Aztán a nagy luxusban megéheztünk és épp arról beszéltünk, hogy mintha lenne itt valami speckó helyi ramen, ami elég híres, mert legalább egy eldugott facebook postban már mintha hallottunk volna felőle, amikor mintegy 13 m-re az állomástól találtunk egy helyet.
Hogy mitől különleges a Hakata ramen? És mit nem hívnak Hakatának ezen a környéken? Előbbire talán könnyebb a válasz. Fukuoka amúgyis szuper hely ha enni akar az ember, amiről azt hiszem a város 43 Michelin csillaga is tanúskodik. Szóval az egyik ok állítólag a gyorsaságban rejlik: emiatt magasabb hőmérsékleten főzik, így jobban átjárja az íz. A hatás kicsit olyan mintha tejszínes lenne a végeredmény, pedig nem. A másik pedig a tészta: keskenyebbre vágják, mint az átlagos udont, kicsit al dentésebb is, és ennek is köze van a sebességhez. Akármi is az igazság, piszok jó lett, pedig már a Tsukijin is beletrafáltunk egy helybe, ha még emlékszik a kedves olvasó. Ami pedig szintén nagyszerű, hogy még olcsó is. Pár száz yen, és már tele is a gyomor!
Utána folytattuk cél nélküli vándorlásunkat, az egyetlen vágyunk a tenger elérése volt. Alaposabban megcsodáltuk a Hakata Station környékét megállapítva, hogy a köztér és használatának helyi interpretációja gyökeresen eltér a miénktől, hiszen sem leülni, sem bármi mást csinálni nem lehetett a részben parkosított, állomás előtti téren. Így találomra elindultunk egy utcán a tenger feltételezett irányába. Nem tudom hány kedves ovlasó emlékszik még ezekre a rémisztő képekre 2016 novemberéből, de akkor bejárta a világ és hazai sajtót is.
Anno még beszéltük is, hogy majd mindenképpen elzarándokolunk ide, de megérkezve még annyira kimerültek lehettünk a hegymászástól és ideutazástól, hogy teljesen kiment a fejünkből. Ezeket a sorokat írva nyomoztam kicsit, és örömmel jelentem, hogy a nagyjából egy utcányi távolságra a pokoli lyuktól készítettem egy fotót az állomás felé fordulva, a helyszínt fel nem ismerve. Bár a neves történés helyét nem észleltük, az építkezéseket elzáró, kawaii korlátos fotók gyűjteményét gyarapítottuk a sárga kacsákkal. (Ígérem, mire a kalandok végére érünk, készül belőlük egy összesítés!)
Gyanútlanul folytattuk utunkat, méghozzá a helyi Love hotel negyed felé, Fukuoka Velencéje irányába. Valahol valamelyikünk ovlasott erről a negyedről is, egy egyébként nem túl hízelgő összefoglalót, és bár nappal volt, de eddig és ezután is ez volt az egyetlen olyan hely Japánban, ahol az ilyen környékekekt masszívan járta át az európából jól ismert prostitúció “szaga”. Klasszikus, strici szerű fura alakok és kurva szerű fura kurvák között sétáltunk a sikátorokban. Akármi is legyen az igazság, a helyi taxik még mindig elvarázsoltak, hamar elvonva a figyelmünket, így elég sok időt töltöttünk a környéken fotózgatva. Ami egyébként — kiváló kanji tudásunk alapján — metró építés miatt igencsak fel volt túrva.
Hamarosan elkezdett elfogyni a város, egyre lazább lett a beépítés, steampunk szerű zsilipek és hidak rendszerén haladtunk keresztül, egy-egy többszintes autópálya híd pettyezte utunkat, majd eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan ismét lehetett látni a TENGERT! Vagy legalábbis egy apró szeletét. Meg néhány pálmát, amitől ha nem 8 fokban álltunk volna a hideg esőben, nagyon Miamiban éreztük volna magunkat. Így viszont nem sokáig gyönyörködtünk a látványban, hanem elindultunk visszafelé, amikor fura motorzúgás zaja csapta meg a fülünket!
Sikerült céltalan városnézésünk közepette a kínai szerencsejáték függők Nipponbeli Mekkája mellé navigálni magunkat, ahol egy a tegnerből lekerített részen a Bud Spencer és Terence hill filmek legszebb jeleneteit idéző motorcsónak verseny zajlott. Természetesen megtekintettük az aktuális futamot a helyszínen, és bár akartunk volna fogadni, a megfejthetetlen űrlap miatt inkább eltekintettünk tőle. De így is érdekes szociológiai szafarin vettünk részt, többek között a Peking óta nem látott csula-mennyiség, és az egy főre jutó, egy perc alatt elszívott cigik tekintetében.
Bár szívesen felraktunk volna két vagyont is az Ezüsthajóra, még volt bennünk némi városnéző motiváció így továbbálltunk az esőben. Ami minden eszközt bevetett , hogy eltitkolja az itt éppen beinduló Sakurát, de nem járt túl az eszünkön. Ennyi szirmot 2016 óta nem láttunk fán, és a helyi Fushimi Inari segítségével csúcsra járathattuk a nagybetűs Japán érzést. Megvan egyébként a bája a roppant urbánus városszövetben helyet kapó, Sintó szentélyeknek. Nem tudom mennyire járul hozzá mindez a vallás népszerűségéhez, de az arborétum szerű, nagyon emberléptékű, sokszor mégis óriási templom-kert együttesek igazi nyugalmat árasztanak magukból, nem csak spirituális oldalról megközelítve a dolgot. Szerencsére Japán-szerte mindenhol ott vannak nagy mennyiségben, és ha már a parkok, közterek hiányoznak is európai értelemben, ezek segítenek fellazítani a városszövetet, és roppant élhetőnek tűnővé teszik a környezetüket. Az, hogy ez vajon tényleg így van-e, érdemes lenne megkérdezni a helyiektől.
Persze a vallás és kereskedelem itt is szeret egymás közelében tanyázni, így az utunk során már megszokott, fedett bevásárló utcák bóvlijain verekedtük keresztül magunkat. Ekorra fogyott el az erőnk és úgy döntöttünk megadjuk magunkat az időjárás szeszéjének, és a hiroshimai visszavonulást választjuk.
Este még természetesen sort kerítettünk a rituális Family Martos rántotthús és végtelen dobozos leves kínálat nyújtotta kényeztetésre, kicsit bámultuk a sötétben a kivilágított várost, és élveztük a városközepi repülőtérre néző panorámánkat a leszálló gépekkel. Másnap pedig érkezett a kaland egyik legizgalmasabb állomása egy országváltás formájában: irány Korea!
