Utazás az ismeretlenbe II. — Az útkeresés

“Nem mindenki elveszett, aki bolyong.” (J.R.R. Tolkien)

A Nap felkúszott már szinte az ég tetejére, mire kilépek a Tölgyfa utcai irodaház ajtaján. Ahogy az első pár mély levegőt magamba szippantom, egyszerre érzek megkönnyebbülést és szégyent. Túl vagyok egy tanulságos, de igencsak kellemetlen interjún. Alig négy hónap telt el azóta, hogy eljöttem az előző munkahelyemről, és tessék, úgy állok itt a koszos utcán, mint aki a legtöbb dolgot elfelejtette, amit az elmúlt években tanult. Kínos csendek és hümmögések, jó válaszok, majd rosszak. Már húsz perc után tudtam, hogy innentől kezdve a beszélgetéssel egymás idejét raboljuk, de végig kellett csinálni, ez volt az előírás. Nem mertem felállni és lesütött szemmel távozni.

Kicsit több, mint egy hónapja jöttem haza Indiából és nagyon érezni lehetett, hogy én még nem állok készen arra, hogy visszatérjek a klasszikus irodai munka világába. Ez az interjú nem csupán ezt támasztotta alá, de erősítette bennem azt a félelmet is, hogy végérvényesen hátat fordítok a szakmámnak, melyben egy évtized munkája van. Hatalmas sóhajjal szálltam be a liftbe és viharzottam el minél messzebbre az épülettől. Bár megkönnyebülést éreztem, de ma már pontosan tudom, hogy legbelül nagyon is féltem. Féltem az igazságtól és az esetleges ismeretlentől. Nem tudtam mihez kezdeni a gondolattal, hogy amennyiben tényleg így alakulna, fogalmam se lenne róla, hogyan tovább. Tekintettel arra, hogy még volt pénzem, hiszen akkoriban adtam el az imádott Volvo-mat, így egy ideig nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel.


Mindig is lenyűgözött a Gellért-hegy környéke, hogy mennyire nyugodt, csendes és zöld annak ellenére, hogy Budapest belvárosához igencsak közel van. Ritkán járok erre, így az a kevés dózis, amit pár évente kapok belőle automatikusan csodálatot vált ki belőlem. Örültem annak a világosbarna, családi villából átalkított irodaháznak is, amely magas, lombhullató fák árnyékában várta, hogy vendégül láthasson egy állásinterjú erejéig. A repüléstechnikai szimulációs berendezések fejlesztésével foglalkozó céghez integrációs specialistát kerestek, aki nem csak hálózati és hibaelhárítási tudással rendelkezik, de jó kommunikációs képességének hála a külföldi ügyfelekkel is jól megérti magát. Korábbi tapasztalataim alapján viszonylag sima ügynek tűnt a dolog.

A beugró feladat egy kis programozás volt és köszönhetően annak, hogy az engedélyezett idő előtt egy kevéssel be tudtam befejezni, ráadásul jó is lett, azt a téves következtetést vontam le, hogy tulajdonképpen nem is olyan szörnyű dolog kódolni és képes lennék rá, ha a munka úgy kívánja. Ma már tudom, hogy ami valójában lázba hozott, az a kreatív gondolkodás. Az ezt követő beszélgetés szintén érdekes volt. A technikai tudásom egy része valahogy előkerült az emlékezetem mélyéről, így az angol nyelvű szituációs játék, melynek során egy valós problémát kellett megvizsgálni és javaslatot tenni a megoldására kezdetben egész jól ment. Aztán a folyamat során előjöttek ugyanazok a dolgok, amik miatt ott hagytam az előző állásomat, és bár a beszélgetés közben már eldöntöttem, hogy nem ebben a pozícióban szeretném folytatni a pályafutásomat, végül mégis a másik fél mondott nekem nemet. Tette mindezt azért, mert nem látta bennem az elhatározást, hogy tényleg ebben a munkakörben képzelem el a jövőmet.

Teljesen igaza volt, abszolút nem ez volt a helyzet. Mégis az érzés, hogy a döntés végül mégsem az enyém volt, elég rosszul érintett és tovább erősítette bennem az elveszettség és a tanácstalanság érzését. Úgy láttam magamat akkor, mint aki már esélytelen elnyerni egy szakmájához közeli munkát, mert akármilyen jól is szerepel az interjún, lerí róla, hogy teljesen hidegen hagyja az egész.

Két dolgot viszont elvittem magammal. Az egyik, hogy számomra igenis fontos az inspiráló, nyugodt környezet, a másik, hogy az angol nyelvtudásom elég jó. Utóbbiban gyakran kételkedtem, így ideje volt végre elhinni, hogy a visszajelzések valószínűleg nem alaptalanok. Érdekes, hogy ezek után sokkal magabiztosabbá váltak az idegen nyelvű beszélgetéseim. Többé már nem arra koncentráltam ugyanis, miért nem tökéletes az angolom, hanem arra, hogy nem is hiányzik olyan sok ahhoz, hogy nem csak jó, de választékos is legyen.

Délelőtt fél 11-re voltam hivatalos egy autóipari motorokat fejlesztő céghez Buda egyik kevésbé frekventált részére. Alig vártam már, hogy leszálljak a villamosról, a nagy menetzaj és a kereszthuzat ugyanis igencsak zavart. Az örömöm nagyjából addig tartott, amíg be nem fordultam abba az utcába, ahol a cég irodaépülete volt. Balra egy letűnt korból származó gyárépületek, jobbra pedig ezekhez stílusukban és állapotukban is passzoló irodaházak, helyezkedtek el.

Olyan tíz méterre távolodhattam el csupán az utcasaroktól, mikor először átfutott az agyamon, hogy lemondom az interjút. Amint belegondoltam, hogy minden nap ide kellene jönni és ezt a képet bámulni, masszív ellenállás alakult ki bennem — pedig még nem is váltottam senkivel egy szót sem. Végül úgy döntöttem, hogy nem fordulok sarkon, hanem beleállok a procedúrába, lesz, ami lesz.

Benyitottam hát a nagyjából harminc évvel ezelőtt épült irodaházba, szótlanul felmentünk a hatodik emeletre egy olyan lifttel, amilyet utoljára bérházakban láttam és kezdetét vette életem egyik legunalmasabb interjúja. Ideje korán kiderült, hogy kicsit másról van szó, mint amiről engem előre tájékoztattak, de ez a lelkesedésemen nem sokat változtatott. Az angol nyelvtudásom teszteléséhez az indiai utamról kérdezgettek, amire rögtön megeredt a nyelvem és kisimultak a nem létező ráncaim is.

Miután tíz percig csak meséltem és meséltem, a többiek pedig áhitattal hallgatták, végül elérkezettnek látták az időt, hogy megjegyezzék azt, ami nyilvánvaló volt: nem érzik, hogy ki tudnék teljesedni abban a lehetőségben, amit számomra kínálnak. Levitték a hangsúlyt a mondat végén és várták, mit reagálok erre a kijelentésre. Abszolút igazuk volt. Közöltem, hogy bár képes lennék a munka és a hozzá tartozó feladatok elvégzésére, nem erre vezet az utam. Igen, azt hiszem, pontosan ezt a kifejezést használtam.

Miután kiértem az utcára, hirtelen óriási nyugalom lett úrrá rajtam, ami pár perc után örömmé változott. Hálát éreztem, amiért nem fordultam vissza az utca elejéről és végül adtam egy esélyt a beszélgetésnek. Ezzel ugyanis végérvényesen eldőlt, hogy egy időre biztosan ott hagyom az IT-s világot. Miután a felismerés egyértelmű lett, hirtelen eltűntek a korábbi félelmek és kételyek szikrái és csak az igazság maradt. Előkaptam a táskám mélyén lévő napszemüvegemet, elindítottam egy vidám számot a telefonomon és olyan gyorsan eltűntem az utcából, mint aki soha nem is járt arra.

A napszemüveg azonban a nap végén lekerült, ahogy a mámoros öröm is alább hagyott pár hét után, a helyét pedig átvette a masszív tanácstalanság. Fogalmam sem volt róla, mitévő legyek, hiszen újságíróként is IT területen tevékenykedtem korábban, ahhoz pedig nem volt kedvem visszatérni.

Egy késő tavaszi napon történt, hogy sétáltam a Margit hídtól a Szabadság híd felé és valahol a kettő között járhattam, amikor rájöttem! Annyira vak voltam, úristen! Pedig adta magát, mindvégig ott volt a szemem előtt, én hülye, hogy nem jöttem rá korábban! Jóval a jogsi megszerzése előtt már odáig voltam az autókért, kölyökként rajongtam K.I.T.T.-ért, tinédzserként pedig Daniel fehér taxijáért. Napi rendszerességgel bújtam az online autós magazinokat, ugyanakkor egy évtizedes újságírói múlt is állt mögöttem, hogy nem jutott eddig eszembe kombinálni a kettőt? A felismerés akkora erővel bírt, hogy amint lehetett, el is kezdtem írni egy e-mailt.

A címzett Magyarország legismertebb autós magazinjának, a Totalcarnak a teljes szerkesztősége volt. Elmeséltem a történetemet, ahogy azt is, hogyan jutottam arra az álláspontra, hogy velük szeretném építeni a magazin jövőjét. Legnagyobb meglepetésemre egy óra sem telt el és megjött a válasz: “:) Megkaptuk, agyalunk!”. Igen! Ez az! Jókor jó helyen, mint a régi szép időkben (megjegyzés: a PC Guru nevű játékmagazinhoz hasonló módon kerültem 2006 őszén és csupán 2014 végén távoztam onnan).

Egyik e-mail a másikat követte és egy héten belül már a próbamunkát is elküldtem. A saját autóm volt a cikk témája és úgy fotóztam körbe, mintha életem fő művét készíteném el éppen. Egy héttel később már személyes találkozóm volt a főszerkesztővel, hogy átbeszéljük a dolgokat. Itt elég sok minden kiderült, többek között az is, hogy egyelőre kizárólag külsősként lehetne csatlakozni hozzájuk és amit biztosítani tudnak, az távol van egy teljes állástól. Szintén elhangzott, hogy főleg olyan témákról szeretnék, hogy írjak, amelyek inkább az IT világához állnak közelebb. Az “autó teszt“ kifejezés egyáltalán nem hangzott el.

Ezek után jött az igazi dráma. A főszerkesztő elkezdte hangosan felolvasni a leadott munkámat, mondatról mondatra. Szinte mindegyikhez volt valami megjegyzése, néha nem tudtam eldönteni, hogy hol a határ a konstruktív kritika és az óvatos kioktatás között, gyakorlatilag ízekre szedte a munkámat. Mire elértünk a karakterhalmaz feléhez, már én is tudtam, melyik mondattal mi lesz a probléma, ezért onnantól már egyiket sem kommentálta, csupán olvasott és mindketten mosolyogtunk.

Életem egyik legkínosabb, ugyanakkor egyik leghasznosabb háromegyed órája volt ez.

A beszélgetés vége ugyanakkor nem az volt, hogy kezet fogtunk, majd udvariasan elköszöntünk egymástól, a főszerkesztő ugyanis megkérdezte tőlem, hogy hajlandó lennék-e újraírni az anyagot azok alapján, amit átbeszéltünk. Látott ugyanis fantáziát a dologban, így adott egy újabb esélyt — de nem éltem vele.

Rájöttem ugyanis, hogy bár képes lennék más stílusban írni különböző témákról (bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam), ugyanakkor a lényeg hiányozna az egészből: az autók tesztelése. Rá kellett döbbennem, hogy én valójában sok-sok autót szerettem volna kipróbálni és cserébe hajlandó lettem volna írni róluk, de a hangsúly abszolút az előbbin volt.


Másfél hónap múlva szembe jött LinkedIn-en egy szenior PR-os állás az ország egyik legnívósabb ügynökségénél. Igencsak szimpatikus volt a leírás, simán el tudtam képzelni, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Hogy soha nem dogoztam előtte PR-osként? Ez nem akadályozott meg abban, hogy jelentkezzek, hiszen mi a legrosszabb, ami történhet? Nem válaszolnak, én meg “feleslegesen” töltöttem el egy órát az egésszel.

Ez az valószínűleg, ami a legtöbb embernek eszébe jut először, de az igazság az, hogy a legrosszabb, ami történhet az, ha meg sem próbálom megpályázni azt a valamit, amiről úgy gondolom éppen akkor, hogy az utam következő állomását jelenti. Ha nem jelentkeztem volna erre a bizonyos PR munkára, lemaradok életem egyik legjobb állásinterjújáról. Mind én, mind beszélgető partnereim teljesen őszintén álltunk egymáshoz, s miután eljöttem, döbbentem rá, mennyit számít a motiváció és a pályázó személyisége. Leesett, hogy valójában nem konkrét pozíciókat keresek, hanem olyan tevékenységeket, amelyekben kamatoztatni tudom azokat a készségeimet és adottságaimat, melyek nem csupán tapasztalatokon alapulnak, de szívesen használom őket és a személyiségem részét is képezik.

Sokan azért nem indulnak harcba bizonyos munkákért, illetve nem vágnak bele bizonyos projektekbe, mert megrekednek azon a ponton, hogy “de nekem nincs is elegendő tapasztalatom ehhez”. Miért gondolod, hogy Te kevés vagy valamihez? Miből gondolod, hogy a másik félnek csak az számít, amit tudsz, nem pedig az, hogy milyen ember vagy? Miért gondolod, hogy adott esetben nem tudnál megtanulni valamit, ha tényleg érdekel?

Két próbafeladatot is kértek tőlem, az egyiknél remekül tudtam kamatoztatni azt a tudást, amit a Totalcarnál töltött egy óra alatt magamra szedtem a leadott anyagom masszív szétcincálása során. Sokkal könnyebb volt beleférni az előre meghatározott karakterszámba, mint korábban, miközben hasznos információ sem veszett el. Bár a végén nem engem választottak a pozícióra, a vezérigazgató hölgy személyesen hívott fel, hogy közölje velem nem csak a hírt, de azt is, hogy mennyire kiemelkedőnek találták a leadott munkámat. A végén úgy tettük le a telefont, hogy megegyeztünk abban, hogyha hasonló kvalitást és feladatot igénylő projekt van kilátásban, keresni fognak. Hogy csalódott voltam-e? A legkevésbé sem. Megpályáztam egy állást, amit az elképzeléseim alapján szívesen csináltam volna, de tudtam, hogy hiába voltam kapcsolatban PR-osokkal újságíróként, nincs tapasztalatom a szakmában. Ennek ellenére behívtak, szimpatikusnak találtak, bizonyíthattam és az eredménye egy jövőbeli lehetőség ígérete lett.

A következő bő másfél hónapban lehettem volna termékmenedzser, online store menedzser és még sok minden más, de valamiért úgy alakult, hogy végül egyik helyen sem rám esett a választás. Közben elkezdtem írni az első könyvemet, folyamatosan olvastam, elindítottam, majd megszüntettem egy zenei blogot és igencsak kezdtem elkeseredni, hogy folyamatosan kudarcok érnek. Hivatalosan több mint fél éve nem volt már munkám és bár nagyon lassan tisztulni kezdett a kép, merre tovább, a pénzem drasztikusan kezdett fogyni — a tartalékaim már hetekben voltak mérhetők csupán.

A kitartásomat alaposan próbára tette ez a késő nyári, kora őszi időszak, hiszen azon gondolkodtam, hogy hagyom az egészet a fenébe és jelentkezem egy olyan IT-s munkára, amit valószínűleg utálnék csinálni, de biztos megélhetést biztosít. Nem mondom, hogy ezzel kidobtam volna az ablakon az addig eltelt több hónap tapasztalatait, de átmenetileg biztos, hogy befagyasztottam vagy lelassítottam volna azt a folyamatot, amit tavasszal elkezdtem. Végül adtam magamnak két hetet, mielőtt megindítottam volna a jelentkezési rohamot.


Eljött szeptember vége és hirtelen két dolog is előbukkant a semmiből. Az egyik, hogy hozzám irányítottak egy kedves lányt, akinek a MacBookjával kapcsolatban volt egy csomó kérdése, valamint megoldandó problémája. A találkozóból végül egy közel három órás konzultáció lett és a végén közölte, hogy “szerintem Neked ezzel kéne foglalkoznod”. Olyannyira igaza volt, hogy azóta több embernek is segítettem már különböző témákban, valamint év végén belevágtam egy projektbe is; először egy Facebook oldal keretében, melyet nemrég egy hivatalos honlap is követett.

A másik, legalább ennyire izgalmas dolog egy e-mail volt, amely szeptember utolsó napjaiban landolt a postaládámban. A feladót személyesen ugyan nem ismertem, viszont a céget, ahol stratégiai igazgatóként dolgozott, igen: a PR ügyökség volt az, ahova két hónappal korábban próbáltam bekerülni. A levélben az állt, hogy felmerült a nevem egy projekt kapcsán, ugyanis egy jó tollú szövegírót keresnek. Nagyon meglepődtem, ugyanis — bevallom — egy forintot nem adtam volna azért, hogy a nyáron nyitva hagyott lehetőségből egy nap tényleg lehet valami.

Hála ennek a lehetőségnek, kipróbálhattam magam copywriterként, tanulhattam a B2B marketingről, valamint megtapasztalhattam, milyen az, amikor támogatják minden olyan döntésemet, amelyet szakmailag meg tudok indokolni és jó ügyet szolgál. Mielőtt vége lett volna a projektnek, megkeresett az ügyfélkapcsolati igazgató is, hogy ha lenne kedvem és némi tapasztalatom is hozzá, akkor akadna itt még valami…

Ez a még valami egy Facebook kampány menedzsment projekt volt, amely hirdetések szervezésétől kezdve statisztikákon át kimutatások és trendek elemzéséig sok mindenre kiterjedt. Nem csak, hogy nagyon élveztem, de sokat is tanultam belőle. Most már biztosan állíthatom, hogy valóban szeretek elmerülni a részletekben, számok között bogarászni és összefüggéseket keresni. Miután a copywriting munkával további tapasztalatokat szereztem a tömör, lényegre törő tartalmak előállítását illetően, a hirdetések szövegeinek megírásánál ezen még tovább tudtam csiszolni. Nemrég szóba került ennek a projektnek a folytatása, de szintén kezdenek kinyílni a lehetőségek más cégeknél is, akik hasonló kvalitásokkal és gondolkodásmóddal rendelkező emberekre vadásznak. Arról nem is beszélve, hogy a korábban említett saját honlapom elkészítése során szintén kamatoztatni tudtam mindazt a tudást, amit a két projektmunka alatt magamba szívtam.

Honnan is indult ez a történet? Onnan, hogy bámultam a Jelentkezem gombra a LinkedIn-en és úgy döntöttem, hogy ezúttal nem hagyom, hogy a prekoncepcióim irányítsanak. Ebből aztán egy interjú, egy próbamunka, majd két projekt is lett. A megszerzett tapasztalataimat pedig fel tudtam használni a saját dolgaimmal kapcsolatban is. Azt persze továbbra sem tudom megmondani pontosan, mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, de sokkal közelebb kerültem ahhoz, hogy körül tudjam írni, mint korábban bármikor. Rengeteget tanultam magamról, amihez nem csak energia befektetésre és határok átlépésére volt szükség, de arra is, hogy merjek dönteni és figyeljek a visszajelzésekre is. Egy olyan helyzetből, ami számomra már inkább teher volt, mintsem egy követendő karrierút eljutottam egy sokkal érdekesebb, a mostani énemhez sokkal közelebb álló dologhoz.

Azzal, hogy a biztosan rossz jelent előnyben részesítjük a bizonytalan jövővel szemben, csupán a félelmeinket erősítjük, nem pedig a kíváncsiságunkat, illetve motivációnkat növeljük. Az élet valójában kompromisszumok sokaságából áll össze, azaz olykor áldozatokat kell hoznunk azért, hogy valami számunkra kedvezőbb dolgot elérhessünk. Túl kell lépnünk saját árnyékunkon vagy bele kell vágnunk totál bizonytalan dolgokba. Ha át kellene adnom egy üzenetet ebből a hosszú történetből, akkor az ez lenne:

Nincsen rossz döntés. Minden döntésből tudsz ugyanis tanulni valamit, ennél fogva egyik sem nevezhető rossznak. Ha tudod, hogy változásra van szükséged, merj dönteni és merj változtatni! Ne várj arra, hogy majd a körülmények egyszer úgy alakulnak, ahogy számodra ideális, mert lehet, hogy ez sokkal később jön el, mint reméled vagy nem jön el soha! Ha még nem látod magad előtt az utat, hallgass a szívedre és a megérzéseidre! Ahogy Martin Luther King mondta: “Hittel tedd meg az első lépést. Nem kell hozzá látnod az egész lépcsőt, csak az első lépcsőfokot.”

A nagy szökés, avagy hozzávalók útkereséshez egy főre:

  • mielőtt bármit is tennél, tegyél félre legalább annyi pénzt, amely minimum hat havi megélhetésedre elegendő. Ez nagyon fontos a biztonságérzeted és a nyugalmad szempontjából.
  • gondold át, mi az, amit a jelenlegi munkádban vagy hivatásodban szeretsz és próbáld megkeresni az okát — nagyon jó kiindulási pont lehet.
  • ne égess fel minden hidat magad mögött, hogy ha minden kötél szakad, vissza tudj térni oda, ahonnan jöttél! Ez szintén a biztonságérzet miatt fontos.
  • ha még nem ismered eléggé önmagadat, olvass könyveket, hogy megtaláld a belső értékeidet vagy járj olyan közösségekbe, ahol inspiráló emberekkel találkozhatsz és konstruktív beszélgetéseket folytathatsz!
  • merj dönteni! Ha folyamatosan más tanácsaira támaszkodsz, akkor egy életen át más útját fogod járni, nem pedig a sajátodat. Ne félj attól, hogy rossz döntést hozol! Inkább indulj el a rossz irányba teljes gőzzel és tanulj belőle valamit, minthogy álldogálj a semmittevés mocsarában és várj a csodára.
  • tanulj meg nemet mondani! Néha nagyon nehéz visszautasítani egy bizonyos szempontból kedvező lehetőséget, még akkor is, ha tudjuk, hogy egyébként abszolút nem szolgálja a küldetésünket.
  • állj le a kifogásokkal és a prekoncepciókkal! A hajó csak akkor ment el, ha már elhagyta a kikötőt és Te nem vagy rajta. Amíg a parton van, minden esélyed megvan, hogy felszállj rá, akár hiszed, akár nem.
  • ne ragaszkodj az azonnali sikerhez! Semmi gond nincs, ha eleinte nem nagyon találod a helyed. Ahogy egy sportoló, úgy Te is örülj minden egyes egyéni csúcsnak és ha úgy alakul, tanulj a sérüléseidből.
“Ha mindig ugyanazt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig ugyanazt az eredményt kapod, amit mindig is kaptál.” (Henry Ford)
One clap, two clap, three clap, forty?

By clapping more or less, you can signal to us which stories really stand out.