Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan…

…ami miatt ez lesz valószínűleg a legösszeszedetlenebb írásom

“A szeretet az ego halála, ezért félsz tőle. Az ego retteg attól, hogy megszeressen valakit. Színlelheti ugyan, de valójában nem szerethet meg senkit. Csupán egy bizonyos pontig képes eljutni; azon túl már félni kezd. És akkor meghátrál, visszavonul. Mindenki tudja ezt, aki valaha is volt már szerelmes.” (Osho)

Nagyjából három hete írtam arról, hogyan fogom visszaszerezni az alakom, a gyakorlásom, az egészségem, tehát jóformán mindent, ami a kiegyensúlyozott életvitelhez szükséges. Nos, az a jó hírem van, hogy egész jól alakulnak a dolgok! Sikerült leporolni a matracomat és bár hetente most még csak két-három alkalommal randizunk, a kapcsolatunk nyomokban már emlékeztet arra, amilyen egykoron volt. Persze, jelenleg nagyon kevés ászanát csinálok meg, hiszen fokozatosan szeretném visszaépíteni ezt az egészet, a rendszeresség, az elhivatottság és az alázat a három legfontosabb tényező most — más különben valószínűleg elég hamar meg is sérülnék, amire aztán tényleg semmi szükség.

A jógával párhuzamosan elkezdtem úszni is — megint. Bár az első húsz-harminc hosszt követően, ha nem is kapkodtam levegő után, elég rendesen lihegtem. Próbáltam felvenni egy olyan optimális tempót, amit tudok tartani több száz méteren keresztül, de azért jelentsen némi kihívást is. Bulvárosra véve a figurát úgy is fogalmazhatnék, hogy háborút szeretnék nyerni, nem pedig csatát. Úgy voltam vele, hogy egy kellemes 1000 méter elegendő lesz elsőre, ám mivel úgy éreztem, hogy van még bennem bőven erő és jól is esett, végül 1300 után szálltam ki a medencéből. Ez volt az első úszásom múlt hét kedden, amit két másik követett szombaton, illetve vasárnap. Jelenleg 1500 méternél tartok, amit a feljebb említett kihívást jelentő, de nem túlhajszolt tempóban szünet nélkül rendszeresen teljesíteni tudok. A tervem az, hogy hetente legalább háromszor vízbe ugrom, mert érzem, hogy jó hatással van rám úgy fizikailag, mind lelkileg.

Felfigyeltem ugyanis elképesztően sok elnyomott érzelemre, illetve olyanokra is, melyek amolyan tudattalanul vannak most bennem. Az egyik és számomra talán legmeglepőbb ezek közül az agresszió. Valószínűleg a szomszéd iránt érzett (hogy fogalmazzak finoman…) ellenszenv az, amely az első számú kiváltó oka, de lehet bármi egyéb is a háttérben ezen kívül. Míg a szőnyegen az elengedésen, az alázaton, valamint a félelmek legyőzésén van a hangsúly, addig a vízben egészen más a helyzet. Mint tudjuk, az anyag nem vész el, csak átalakul. Ahogy a pocakomat körülvevő úszógumiban lévő anyag egy része átszivárgott a karomba és a vállamba, majd ott izommá változott, egyre inkább éreztem magamban némi nyers erőt — a nyers, pusztításra képes erőt.

Néha kifejezetten jól esett rácsapni pár száz méterenként a medence szélére, ezzel is kiadva annak a hatalmas feszültségnek egy kis részét, ami — mint kiderült — bennem van. Arra kellett csupán figyelnem, hogy ez ne uralkodjon el rajtam és ne csapjon át ez az egész egy kőkemény edzésbe, az ugyanis most még erősen kontra-produktív lenne és ahogy a szőnyegen, úgy a vízben sem kell bizonyítanom senkinek semmit.

Amikor nem a vízben, nem a szőnyegen és nem egy kávé társaságában vagyok, akkor jellemzően írok, olvasok, zenét hallgatok/válogatok vagy éppen sétálok. Ezeken a sétákon van, hogy felesleges gondolatok jönnek-mennek a fejemben, de előfordul az is, hogy építő jellegű cuccok jutnak eszembe. Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy unatkozom és nem nagyon tudok mit kezdeni magammal — így aztán nem volt nehéz rávennem magam, hogy a heti két gyakorlás mellé még háromszor elmenjek úszni is, persze van ebben motiváció is bőven.

A gondolat ugyanakkor nem hagyott nyugodni és a Budai-hegyekben lófrálva folyton az járt a fejemben, hogy a fenébe lehet az, hogy annyi érdekes dolgot szívok magamba, annyi mindennel kísérletezem, egy csomó dologról be is számolok Nektek, tervezgetek bőszen, készülök a SimpliCity fesztiválra is, miegymás. Hogy lehet, hogy mégis úgy érzem, unatkozom?

Sehogy. Amit ugyanis én unalomnak gondoltam, illetve éreztem, az valójában nem más, mint magány. Annak az érzésnek a felszínre kerülése, amely úgy érzem, egy ideje már körüllengi a mindennapjaimat. Ez a folyamatos önfejlesztés, spirituális fejlődés vagy nevezzük bárminek, szóval ez egy alattomos jószág. Eleinte annyira arcon csap, annyira földre visz, annyira felkavar, annyira felcsigáz, hogy a fókuszod és energiád nagy részét ide fogod csoportosítani.

Többek között ezért is van az, hogy olyan sokan otthagyják a munkájukat, vagy éppen elmennek Indiába, vagy akár teljesen magukba is fordulnak. Amikor ugyanis kinyílnak olyan kapuk, melyek eddig zárva voltak és a létezésükről sem tudtunk, akkora péklapáttal ver pofán az a sok kérdés, amely hirtelen eláraszt bennünket, hogy alapjaiban kérdőjelezzük meg a világot, melyben addig éltünk.

Az ezt követő folyamatok épp annyira tudnak konstruktívak, mint destruktívak lenni. Lebonthatnak gátakat, melyek addig a kiteljesedés, illetve a spirituális fejlődés útjában voltak, de ugyanúgy képesek elhozni nekünk egy nagyon sötét világot, amelyben a kétség, a bizonytalanság, a félelem, az elutasítás, a bezárkózás és az önmarcangolás az úr.

Amennyire én látom, bármelyik utat is válasszuk (merthogy az utat mi választjuk, bármennyire is hihetetlen), részévé válunk egy közösségnek, amely olyan emberekből áll, akik szintén a miénkhez hasonló utat járnak be éppen. Ideális állapotban a saját magunkról alkotott képünket pozitív, reálisabb irányba terelik, valamint a mindannyiunkat kínzó kérdőjelek közös megvitatása is elősegíti a közösség tagjainkat fejlődését. Továbbra is rengeteg kérdésünk lesz, ám azok egyre direktebbek, egyre specifikusabbak lesznek.

Az elején (bármit is jelentsen ez a szó itt) rengeteg változáson megyünk keresztül, a közösség szerepe elvitathatatlan és jó esetben a minket körülvevő emberektől minden támogatást megkapunk, hogy túllendüljünk a rendszeres alakadásainkon. Egy idő után azonban a közösség szerepe (átmenetileg) kevésbé lesz fontos, a következő rész ugyanis az lesz, hogy mit kezdünk ezzel a rengeteg információval, ezzel a friss, megszerzett tudással — vagy úgy is mondhatnám, hogy az élet tengerén merre fordítjuk a csónakunk orrát.

Az emberi kapcsolatok alakulása (és ez kizárólag személyes tapasztalat) nagyon érdekes a különböző szakaszokban. Az út elején egy új közösség beengedése az életünkbe fenekestül felforgat mindent. Én például annyira megszerettem az embereket, akik egy csapásra körülvettek és akik társaságában végre önmagam lehettem és akik által inspirálódhattam, hogy egyáltalán nem éreztem szükségét egy ennél is szorosabb kötelék kialakításának.

Nálam a közösség kezdetben egyértelműen második családként funkcionált, megjártuk együtt Indiát is, ismeritek a sztorit. Ahogy aztán elkezdtem fókuszálni a materiálisabb részére a világnak, hogy kicsit leföldeljem magam és a sok Samsara fesztiváltól és ilyen-olyan könyvtől el ne veszítsem a kapcsolatot az élet bizonyos területeivel, a fókusz eltolódott a közösségről az ego felé. Hirtelen kevésbé volt fontos, mi történik másokkal, az sokkal érdekesebb volt, hogy tudom folytatni a fenekestül felforgatott életemet azzal a tapasztalattal és tudással, melyekre az évek alatt szert tettem.

Mint látható, ez a megközelítés ugyanúgy én-központú, ha a nagyon szoros kapcsolatok felől közelítjük meg a dolgokat, hiszen a közösség helyébe én magam léptem, az foglalkoztatott, hogyan tudok jobb emberré válni, hogyan tudom a korábbi problémáimat jobbakra cserélni, hogyan tudok egyén szintjén fejlődni és ez által új lehetőségeket teremteni, új kapukat kinyitni.

Függetlenül attól, hogy ez mennyire volt sikeres vagy sem, mostanra egy dolog elég nyilvánvalóvá vált számomra: az úton egyedül végigmenni egy nagyon magányos túra. Úgy érzem, hogy most jött el a pillanat, amikor már zavar, hogy nincs mellettem a mindennapok során egy ember, akivel meg tudnánk osztani mindazt, ami foglalkoztat minket, amin keresztül megyünk. Építhetnénk egymást, elősegíthetnénk egymás fejlődését. Számomra ez egy jóval bensőségesebb dolog, mint amikor az ember közösség szintjén teszi ugyanezt — nem lebecsülve annak fontosságát.

Amikor sokadjára csaptam rá a medence szélére és kivételesen megálltam pár másodpercre körülnézni, megpillantottam egy lányt, aki éppen kiszállt a medencéből. A bájos arca miatt hosszú barna haját elsőre alig vettem észre, teste nem csak vonzó volt, de látszott rajta, hogy egészséges is. Mozgásában semmi hivalkodót nem lehetett érezni, ahogy egyik lábát tette a másik után, simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, közben meditál. Bár a fizikai vonzalom volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet, nagyon hamar elkezdtek foglalkoztatni annál mélyebb dolgok — kérdések, történetek, vélemények, érzelmek, amiket feltennék, megvitatnék vagy éppen megosztanék vele.

Amint eltűnt a látómezőmből, nekilódultam a következő pár száz méternek és elkönyveltem magamban mindezt. Nem a személye volt a fontos, sem pedig a kinézete vagy éppen az életkora. A jelenség, amit a megpillantása idézett elő bennem, az volt a fontos. Elég sok kérdés felmerült bennem azóta, melyek nagy része úgy kezdődik, hogy “Miért…?”. Bár ez az egész sok mindent megmagyarázhat, amit a közelmúltban tapasztaltam, annál is több kérdést vet fel, melyek döntő többségére még nem tudom a választ. Miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy legyen körülöttem valaki, amikor fiatalabb koromban egy életre elegendő sebet szereztem? Persze, azok mind nagyon régi hegek, mára szint biztos, hogy be is gyógyultak, a kérdés ettől még ugyanúgy foglalkoztat. Sőt, van egy…egy sokkal ijesztőbb, ami még annál is jobban: nem lehet-e, hogy az a lány valójában saját magam voltam…?

“A szeretet végső misztériuma az, hogy mélyen önmagadba nézve megtalálod, ki vagy, de aztán a szeretet felajánlásával ezt az Ént odaajándékozzuk. Nem akarok félembert adni a kedvesemnek, így meg kell találnom saját teljességemet.” (Deepak Chopra)