2018: Az év, amikor lelkileg majdnem feladtam…

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hihetetlen belső erő lakozik bennem — és azt sem, hogy valaha szükségem lesz rá az életben maradáshoz.

Az első évértékelőmet két évvel ezelőtt írtam. 2016 egy elképesztő év volt, nem véletlen, hogy akkor kezdtem el megosztani mindazt, amiből aztán egy blog lett. Önszántamból munkanélküli lettem, elutaztam Indiába, hogy mélyebben tanulmányozhassam a jóga tudományát, korábbi énemet meghazudtolva táncoltam végig a Samsara fesztivált és elképesztően egészségesnek éreztem magam. Elvesztettem ugyanakkor az imádott autómat, elfogyott az összes pénzem, oda lett az önbecsülésem és a saját kis projektek ellenére mentálisan elkezdtem szépen lassan megbetegedni.

Mindebből Ti, azaz a legkedvesebb olvasóim semmit nem láttatok — legalábbis összefoglalásként — hiszen a bejegyzést végül soha nem publikáltam, ma is ott van a jegyzeteim között félig kész állapotban. Túlságosan fájt feleleveníteni és újra átélni mindazt, amin alig egy év leforgása alatt keresztül mentem. Egy évvel később viszont már megtettem, kiírtam magamból mindent és megpróbáltam megfogalmazni valamiféle irányt az elkövetkezendő időszakra.

A napi rendszerességű jóga gyakorlás elmaradása drasztikus változást eredményezett az életemben, voltak ugyanakkor olyan dolgok, amik a maguk módján ellensúlyozni tudták mindezt. 2017-et egyértelműen hullámvasútként és egy erősen felemás évként éltem meg, de akkor még nem tudtam, hogy a neheze, az igazi kihívás még hátravan, 2018 ugyanis életem egyik legkeményebb esztendője lett.

Minden klasszul indult. Túllendülve a félelmemen, hogy elfogynak a témák, melyekről írni akarok, még januárban kitettem egy elég alapos elemzést az elektromos autók birtoklásával és fenntartásával kapcsolatban. Ez nyilván egy szűk réteget érdekelt csupán, viszont aki fogékony volt rá, attól csupa pozitív visszajelzést kaptam az írással kapcsolatban. Egy hónapnyi csend után ismét tollat ragadtam és megírtam mindazt, amit a nulláról való újrakezdésből és annak során megtanultam. Ez lett a második legolvasottabb posztom 2018-ban és szemmel láthatóan inspirált másokat, legalábbis az üzenetek és a hozzászólások erre engednek következtetni.

Eltelt egy újabb hónap, közeledett a tavasz, meglepően jól éreztem magam, rendületlenül hallgattam a podcastokat, melyekből nem csak sokat tanultam, de a számomra legérdekesebb gondolatokról be is számoltam egy-egy Facebook bejegyzésben. A munkámban egyre inkább látszott, hogy képes vagyok igazán kiteljesedni, ráadásul kamatoztatni tudom a korábbi helyekről hozott tapasztalataimat is. Hivatalossá vált, hogy elő fogok adni a nyáron megrendezendő, első SimpliCity fesztiválon, ráadásul meghívtak a Minimalism című film egyik aktuális vetítésére, hogy legyek az utána tartandó kerekasztal beszélgetés egyik résztvevője. Ha mindez még nem lenne elég, végre sikerült összeraknom a New Yorkról szóló anyagot is, amit hónapok óta tologattam ide-oda.

Ez lett az év harmadik legolvasottabb bejegyzése és annyira elvarázsolt még engem is, hogy egy hónap sem telt el, április közepén megvettem a repülőjegyeket a Nagy Almába. A rá következendő héten bezsebeltem két elismerést is az elmúlt hónapokban nyújtott munkámért, az egyik kitüntetést a magyar, a másikat pedig az angol részlegtől kaptam. Ezek után megindult a beszélgetés egy esetleges előléptetésről, melyet egyébként végül az év végén meg is kaptam. Minden jel arra mutatott, hogy végre ismét sínen vannak a dolgok, magabiztosabb lettem, a rengeteg angol nyelvű podcastnak és videónak hála pedig a nyelvtudásom is végre olyan szintre emelkedett, amit már több, mint komfortosnak éreztem.

Gyülekeznek a felhők

Díjak ide, népszerűség oda, miután meglettek a repülőjegyek, valami megváltozott. Látszólag pont került egy évek óta húzódó döntés végére és hirtelen alább hagyott a lelkesedésem a várossal kapcsolatban. Olyan érzés volt, mint amikor végül tényleg odamegyünk és megszólítjuk a lányt a buszon, akivel minden nap együtt utazunk — vagy mikor elejtjük a vadat, melynek útját korábban mindig csak követtük. Elmúlt a vadászat öröme és a korábbi hetekre jellemző emelkedett hangulat s extázis hirtelen alábbhagyott, majd végül teljesen eltűnt.

Kicsit tartottam attól, hogy ezzel kimerítettem az utolsó témámat is, így pár nappal a New Yorkról szóló írás megjelenése előtt belekezdtem egy kísérletbe. Úgy döntöttem (James Altucher egyik podcastja után), hogy megpróbálok minden nap megosztani a blog Facebook oldalán valami hasznos tartalmat, ami inspiráló, esetleg tanító jellegű és amelyre adott esetben érkezhetnek hozzászólások is. Bár próbáltam megmagyarázni magamnak így meg úgy, de nyilvánvalóan arra ment ki a játék, hogy kiderüljön, képes vagyok-e plusz olvasókat szerezni kizárólag tartalommal, mindenféle hirdetés nélkül.

A terápiaként indult, majd inspiráló történetek gyűjteményét felvonultató blogból egy csapásra egy tartalomgyárat varázsoltam. “Ma van az év legjobb napja asztrológiailag”, “Elvégeztem a Project 333 nevű kísérletet”, “Mielőtt bármit megvennél…”, “Használjuk ki a hosszú hétvégét…”. Olyan posztokat tettem ki, melyek érdekesek voltak ugyan, de egy hét után éreztem rajtuk, hogy nem szívből születnek, hanem muszájból. Közel sem volt persze olyan kínzó érzés, mint az Appleblogra híreket írni (melyeket még márciusban hagytam abba egy év után), de mégsem tekintettem rájuk önazonos tevékenységként — már, ha létezik ez a kifejezés ebben a formában.

Bár több, mint egy hónapig csináltam ezt a fajta tartalom generálást, a harmadik héten már éreztem, hogy itt valami mélyebben gyökerező probléma van, ami ilyen és ehhez hasonló tevékenységeket vált ki belőlem. Bár a többnyire rövid, egy perc alatt elolvasható bejegyzések egész népszerűek voltak, egyre inkább teherként éltem meg őket. Zavart, ha csak sokára érkezett meg az első visszajelzést rájuk és hajlamos voltam elgondolkodni azon, hogy törlöm őket, amennyiben az adott poszt népszerűsége látványosan alacsony. Elvégre is, tök ciki olyan tartalmat mutogatni egy oldalon, ami látszólag senkit nem érdekel, nemde…?

Zavart, hogy továbbra sem gyakoroltam, ráadásul semmilyen más mozgásformát sem űztem, így még április közepén kitaláltam, miként fogom megoldani, hogy a dolgok változzanak és egyszer majd visszaálljak a matracomra és újra olyan legyen minden, mint régen. Le fogok feküdni korán, hogy aztán korán is tudjak kelni. Az esti órákban kevesebbet ülök majd képernyő előtt és zenét se nagyon fogok hallgatni. Ebéd után nem iszom kávét, nem hagyok ki mostantól egyetlen étkezést sem, sokkal több időt kell úgy a természetben, mind csendben töltenem, a sort hosszan lehetne folytatni. Kvázi felállítottam egy, az adott körülményekhez képest borzasztó szigorú szabályrendszert, amiről azt gondoltam, segít túllendülni azokon a furcsa érzéseken, melyek egyre inkább átjárták a mindennapjaimat.

Kezdetben egész jól mentek a dolgok, volt, amikor háromszor is gyakoroltam egy héten, ráadásul elkezdtem mellette úszni is, mert minél gyorsabban vissza akartam szerezni a korábbi külsőmet. Volt olyan nap, amikor reggel jógáztam, este úsztam, megvolt a táv is, amit teljesíteni akartam, de akkor voltam igazán elégedett, ha a kitűzött célt sikerült túlszárnyalni. Az, hogy bő egy hónap után a projekt végül megbukott nem csupán a kitartás hiányának, valamint a rendszertelenségnek volt köszönhető.

Május elején, másfél hónappal a New Yorkról szóló írásom után ugyanis megjelent az alábbi bejegyzés. Extrém időbeosztást meg mindenféle, számokkal mérhető teljesítmény alapú kihívást terveztem magamnak, miközben a legnagyobb probléma egyáltalán nem a mozgásszegény életmód volt. Az igazi gondot az jelentette, hogy megszűnt az egyedüllét érzése, helyét pedig átvette a magány. A kissé nehezen követhető írásból talán az alábbi rész volt a legfontosabb:

“Amikor sokadjára csaptam rá a medence szélére és kivételesen megálltam pár másodpercre körülnézni, megpillantottam egy lányt, aki éppen kiszállt a medencéből. A bájos arca miatt hosszú barna haját elsőre alig vettem észre, teste nem csak vonzó volt, de látszott rajta, hogy egészséges is. Mozgásában semmi hivalkodót nem lehetett érezni, ahogy egyik lábát tette a másik után, simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, közben meditál. Bár a fizikai vonzalom volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet, nagyon hamar elkezdtek foglalkoztatni annál mélyebb dolgok — kérdések, történetek, vélemények, érzelmek, amiket feltennék, megvitatnék vagy éppen megosztanék vele.”

Az érzés félreérthetetlen volt. Nem a szerelem vagy valami ahhoz hasonló hiányzott, sokkal inkább azok és olyan minőségű emberi kapcsolatok, melyek alig két évvel korábban még az életem részét képezték. Dacára ennek a felismerésnek, sajnos a további gondolataim igencsak negatív irányba vitték a következő időszakát az évnek. Úgy gondoltam, sőt, szentül meg voltam róla győződve, hogy hiába lenne mellettem valaki, nem lenne mit megosztanom vele. Esténként videókat néztem az óriási tévémen (melyet nyár végén végül eladtam), ráadásul újra elkezdtem számítógépes játékokkal játszani, ami fura mód kikapcsolt — akkor legalábbis. Kéthavonta építettem meg, majd adtam el asztali gépeket, mert nem tudtam érdemben mit kezdeni velük és bűntudatom volt, hogy egy rakás pénz áll bennük.

Egyre jobban kezdtem bezárkózni. A gyerekkoromra emlékezvén egyik éjjel összeraktam egy olyan melankolikus számot, amit azóta se szeretek visszahallgatni. Olyan bejegyzéseket kezdtem el kitenni a Facebook oldalamra, melyek struktúrájukat tekintve olybá’ tűntek, mintha az arra látogató olvasóknak szólnának, de valójában állapotjelentések, illetve egy fajta kórképek voltak. Lenyomatok az aktuális vívódásaimról, próbálkozásaimról, lelkiállapotomról. Mikor mennyit úsztam, sikerült-e jógáznom egy adott nap vagy sem, mennyire vagyok fáradt, hogyan néz ki a felsőtestem, mi van a lábammal, és a többi. Beszámolók, amik valójában senkit nem érdekelnek, bejegyzések, melyekkel leginkább magamat akartam motiválni.

Ilyen hangulatban készültem és mentem el végül a SimpliCity fesztiválra, hogy az életszínvonal infláció témakörében előadást tartsak. A kis, alig negyven fős terem teljesen megtelt, páran ott maradtak utána beszélgetni és kérdezősködni. Ez mindenképpen jól esett, bár én kicsit csalódott voltam a végeredményt illetően, figyelmen kívül hagyva azt a jelentéktelen apróságot, hogy ez volt életem első nyilvános szereplése. Lehettem volna büszke rá vagy legalább egy kicsit örülhettem volna neki, de egyik sem történt meg.

Milyen ironikus, hogy három évvel ezelőtt a magánélet, a jóga, a közösség, a barátokkal való közös programok voltak azok, amik megmentettek attól, hogy az akkori munkám teljesen kikészítsen, most pedig nagyon úgy tűnik, a munkám ment meg attól, hogy a magánéletem darabokra hulljon. Eltelt egy újabb hónap, már júliust írtunk és a céges projektek mennyisége kezdett alább hagyni. Hiába volt nyár és meleg, ez nem volt túl jó hatással a lelkivilágomra. Elég, ha annyit írok, hogy ekkoriban készült el az egyik legújabb lejátszási listám Spotify-on, amit hallgatva az egy pillanatban még úgy éreztem, ez a lista maga a nyugalom szigete, másnap viszont már úgy tűnt, mintha valaki ezekkel a dalokkal akarna elbúcsúzni.

Pár héttel később már arról írtam, hogy tulajdonképpen minden rendben van, így meg úgy segít a nemrég megkezdett kávéböjt (melyet végül ősszel, közel öt hónap után hagytam szakítottam meg), előtérbe került az étkezés, az alvás meg mindenféle egyéb dolog. Nem hogy jógázni nem jutottam el, annyira enervált lettem, hogy egyre nagyobb késéssel jártam be a céghez és bár rugalmas a munkaidőnk, amikor a 11 órás meetingekről is képes voltam elkésni kezdtem nagyon ideges lenni és egyúttal el is keseredni egy kicsit.

Nem csak a helyzetből lett elegem, de úgy éreztem, már írni sem akarok róluk. Valahogy kényszert éreztem, hogy mégis muszáj róluk beszámolni, nem azért, mert biztos voltam benne, hanem azért, mert reméltem, hogy érdekel valakit. Ilyen hangulatban telt szinte az egész nyaram, augusztus végén ennek ellenére mégis sikerült bombát robbantani az Így változtatott meg a minimalista életmód pár év alatt című bejegyzésemmel, melyet azóta már több ezren olvastak el. Az egy kicsit visszaadta a hitemet, hogy talán mégis érdekel még valakit az, amiről írok. Nyilván, ha számukra is hasznos gondolatokat osztok meg, melyeket felhasználva változtatni tudnak a saját életükön az lényegesen érdekesebb, mintha csak nyafogok és panaszkodok hónapról hónapra.

Innentől kezdve kisebb túlzással eltűntem a világ szeme elől. Hébe-hóba kiköhögtem magamból valamit Facebookra, de érdemi tartalmat az év hátralévő részében már kvázi nem osztottam meg sehol. Szeptember elején visszaváltottam az áprilisban megvásárolt repülőjegyeket, mert annyira rossz lelkiállapotban voltam és annyira féltem, hogy nem marad pénzem, mire hazajövök, hogy inkább hajlandó voltam lemondani az évek óta halogatott útról és elbukni a 140 ezres jegy jelentős részét.

Elkezdtem cserébe járni a természetet, összesen három túráig jutottam kora ősszel, de azok átmenetileg sokat segítettek úgy fizikailag, mind lelkileg. Ujjongva újságoltam el aztán október elején, hogy részt vettem Harmony Slater egy hetes astanga workshopján, de ezt, illetve további pár alkalmat leszámítva 2018-ban már nem álltam rá többet a matracomra. A hónap végén felhagytam a kávé böjttel, ami az egyébként is pocsék alvásomon még tovább rontott. Ekkor voltam amúgy először szabadságon az évben, hiszen a munkámhoz foggal-körömmel ragaszkodtam, ami nem csoda. Az volt az egyetlen, amiben sikerélményem volt, ráadásul elvonta a figyelmemet a magánéletbeli problémákról, így semmiképpen nem akartam egy napot sem távol tölteni az irodától. Így viszont, hogy nem utaztam el végül Amerikába brutális mennyiségű szabadnapom maradt, amit muszáj voltam elkezdeni kivenni.

Egyre többet játszottam és ez egy fajta belső feszültséget szült. Olyan érzésem volt, mintha a régi és az új énem egyszerre akarna létezni. A huszonéves, játékfüggő állt szemben egy érettebb, önmagát sokkal inkább ismerő személlyel. Tudtam, hogy káros, amit csinálok, mégsem voltam képes teljesen kontrollálni, mert amíg csináltam, olyan érzésem volt, mintha ezt én még mindig szeretném csinálni. A végén már annyira későn feküdtem és keltem, hogy október első hetei után legközelebb december közepén láttam a Napot felkelni. Arról, hogy lelkileg elértem a mélypontot a november végi Knight Rideres bejegyzés árulkodott talán igazán. Amíg tavasszal teljesítmény centrikus üzemmódba kapcsoltam, majd nyár elején megállapítottam, hogy magányos vagyok, addig év végére már eljutottam odáig, hogy a gyerekkorommal nosztalgiáztam és úgy írtam az életemről, mintha a végéhez közelítenék és mintegy utolsó feltámadásként még egyszer gyereknek akarom magam érezni utoljára.

Ott ért össze minden. A némileg megromlott egészségnek köszönhetően az elmúlástól való félelem, a keserűség, a magány, az érzés, hogy akármennyire is szeretném a változást, nem sikerül és úgy érzetem, hogy megvan az esély arra, hogy nem is fog sikerülni. Míg az elmúlt években — sőt, igazából mióta sportolok, azaz durván tizenkét éves korom óra — soha nem voltam beteg, nagyon ritkán köhögtem vagy ilyesmi, addig 2018 végére már vagy negyedik alkalommal gyengültem le. Belenéztem a tükörbe és egy megfáradt, mosolyogni képtelen öregembert láttam visszatükröződni róla.

“Ez nem én vagyok. Ez egyszerűen nem én vagyok. Hiszen emlékszem, én nem ilyen vagyok.” — mondogattam félig lesütött, könnyes arccal.

Utolsó figyelmeztetés

2019 január első hetének végére nagyon beteg lettem. Korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is ágynak fogok dőlni és lázam lesz, miközben a fejem majd szét akar hasadni a fájdalomtól. Az orrfújáson kívül nagyjából annyira voltam képes, hogy óvatosan lezuhanyozzak és kinyissam az ablakot, hogy kiszellőztessem a lakást. Ezeket leszámítva feküdtem nyakig betakarózva, ipari mennyiségű teát ittam és a második nap végére már olyan érzésem volt, mintha egy beteg nyugdíjas lennék.

Eleve nem voltam valami jó kondiban, hiszen ezer éve nem mozogtam, nem méregtelenítettem, gyümölcsöt se tudom, mikor ettem utoljára, a reggeli elfogyasztása pedig nem szerepelt a napi rutinomban. Valahogy összekapartam magam annyira, hogy beszálljak a kocsiba és elmenjek a legközelebbi kávézóba, valamint, hogy magamhoz vegyek némi táplálékot, de ez alatt a két nap alatt érzésre vagy másfél kilót fogytam — igaz, volt miből. Másnap menni kellett volna dolgozni a közel három hetes szabadság után, de érthető okokból kénytelen voltam otthon indítani a napot.

A hangom nem volt még az igazi, de annyira rosszul éreztem magam a négy fal között, hogy végül úgy döntöttem, ebéd után bemegyek a céghez — ami utólag egy jó döntésnek bizonyult. Másnap elkezdtem köhögni, így egyéb természetes orvosság után kellett néznem, de a közérzetem legalább már nem a béka segge alatt volt. Örültem, hogy végre ismét emberek között vagyok, beszélhetek a csapattársaimmal és egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy ismét van értelme az életemnek, hogy nem az elmúlásra gondolok folyamatosan, hanem ennél lényegesen pozitívabb gondolatok járnak a fejemben.

Már majdnem sikerült meggyógyulni, amikor egyik reggel bejelentették, hogy üzleti döntés miatt hamarosan megválnak a csapat kétharmadától, de támogatni fogják őket abban, hogy a vállalaton belül elhelyezkedhessenek. Kezdetben nem nagyon akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet és bár én a másik egy harmadban vagyok, ez volt az a momentum, amikor úgy éreztem, hogy nekem ebből az egész korszakból elegem van. A betegség és a csapat szétbombázása egymás után olyan mély hatással volt rám, hogy elhatároztam, itt az ideje bizonyos szempontból új életet kezdeni és egy egészen más fajta szemléletmód szerint szervezni és tervezni a mindennapokat.

Sem a nosztalgia, sem a kesergés, sem pedig a teljesítmény hajszolása nem fogja elhozni azt a fajta vitalitást, azt a fajta jókedvet, amit pár évvel ezelőtt éreztem. Pontosan tudom, hogy pofon egyszerű dolgokon múlik az egész. A mozgásra, a táplálkozásra, a közösségre és az alvásra kell elsősorban odafigyelnem és ennél egy fokkal sem szabad túlbonyolítani az életemet meg mindenféle történeteket és koreográfiákat kitalálni, aztán azokról kisregényt írni.

2018 mentálisan is, de főleg lelkileg borzasztóan megterhelő volt számomra. Utólag visszagondolva néha nem is tudom, honnan van még mindig bennem ez az elképesztő lelki erő, hogy vagyok képes túllendülni és újrakezdeni az életem bizonyos részeit most már sokadik alkalommal. Bármennyire is furcsa, végül arra a jutottam, hogy pont a jógának és az általa szerzett élettapasztalatnak köszönhetem azt, hogy képes vagyok túlélni ilyen nehéz és hosszú időszakokat. Ha nem ismerném már elég jól magam, ha nem tudnám, hogy egyedül én vagyok a felelős azért, hogy az életem hogyan alakul, ha nem hinnék valahol mélyen abban, hogy képes vagyok a változásra, valószínűleg már csúnyán elbuktam volna.

A helyzetet tovább rontotta, hogy miközben próbáltam betölteni azt a hatalmas, megfoghatatlan űrt, amit részben a magány, részben pedig a munkát leszámítva értelmetlen élet kreált, elképesztő mennyiségű pénzt vesztettem el. Sikerült az éves megtakarításom felét elégetnem a gépcserékkel, a visszamondott repjegyekkel, a fél év után eladott televízióval, a kvázi feleslegesen megvásárolt okosórával, meg még ki tudja, mivel. A betegségen és a csapatot érintő változáson felül ez volt a harmadik láncszem a történetben, ami miatt padlóra kerültem és azt mondtam, hogy itt a vége.

Az elmúlt időszak pont azzal edzett meg, hogy kíméletlenül megtépázott. Talán soha nem volt bennem akkora elszántság, olyan mértékű kiéhezettség egy új, a korábbiakhoz hasonlóan egészséges életvitel kialakítására, mint most. Lehetséges, hogy a sors egy-két ütéssel még földre fog vinni egy párszor, ám azzal, hogy sajnáltatom magam és ott fetrengek egy ideig, a dolgok érdemben nem fognak változni. Ha valamit, hát ezt egy örök életre megtanultam.

Borítókép: Elti Meshau
Zárókép: Justin Luebke