Amiről eddig soha nem beszéltem…

Van, amikor az emberből kikívánkozik valami, majd egyszer csak leül és elkezd írni.

Egy hónappal ezelőtt osztottam meg az alábbi posztot a fenti képpel egyetemben a privát Facebook oldalamon, melyet akkor kizárólag a barátaim és az ismerőseim láthattak. Sokat gondolkodtam azóta rajta, vajon lenne-e helye a blogon és arra jutottam, hogy tulajdonképpen igen. Annyi mindenről írtam már az elmúlt öt évben, hogy úgy gondolom, van helye ennek a bejegyzésnek, hiszen kiegészítheti, illetve más megvilágításba helyezheti pár korábbi írásomat.

“Ezt a képet nem azért hagyom itt, mert büszke vagyok rá, vagy esetleg mert előnyösen ábrázol. Éppen ellenkezőleg, ez tipikusan olyan kép, amit normál esetben soha, semmilyen körülmények között nem tennék nyilvánossá. Ezt a fotót azért készítettem, hogy lássam, honnan indult az út, melynek ma vágok neki az őszi napfordulóval egy időben. Tekinthető ez úgynevezett “előtte” képnek és alig várom, hogy az “utána” fotót elkattinthassam decemberben, mielőtt hazalátogatok. Tudom, hogy Ti mindenhogy szerettek és anyu akkor is a nyakamba ugrana, ha tejszínhabos lenne a ruhám, de az legalább annyira fontos, hogy én is így érezzek önmagammal kapcsolatban :) Eddig a kötelezően ambiciózus és úgy-ahogy vicces rész…

Tudom, hogy mindig azt hittétek, hogy viccelődöm, amikor akár egy kiló felesleggel is azt merészeltem mondani, hogy egy kicsit elengedtem magam, de bármennyire is hihetetlen, sajnos én legbelül tényleg így éreztem és érzem. Több, mint tíz éve. Ez pedig szorosan összefüggésben van azzal, mennyire érzem magam komfortosan nem csak idegenek, de a Ti társaságotokban is. El sem hinnétek, hányszor szégyelltem magam soha hangot nem adva neki, mert tudtam, hogy a többség csak nézne rám, széttárná a kezét és azt mondaná, hogy nem érti, miről beszélek.

Amikor a kedvenc fodrászom (akihez alig várom, hogy ismét bejelentkezhessek Budapesten) olykor megjegyezte, hogy milyen jól nézek ki, hogy végre nem vagyok annyira gebe, tulajdonképpen felerősítette azt, amit legbelül éreztem. Amikor ilyen gondolataim vannak, akkor egyben azt is gondolom magamról, hogy nem csupán magamnak, de senki más számára sem vagyok egy vonzó jelenség, így akaratlanul is alárendelt szerepet játszom, ha olyas valaki van a közelemben, aki számomra nem éppen közömbös.

Ahogy a rendszeretetem mögött is részben egy kényszerbetegség (szimmetriára való “igény”) áll, úgy a fizikai gyakorlatokat sem csupán a jóga iránt érzett szeretet miatt végzem, bármennyire is szomorú ezt leírnom. Szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt 68 kilóra fogytam és simán elvoltam akár két napig is tejeskávén egy korty víz nélkül. Bár egy kicsit gyengébbnek éreztem magam, mint általában, a mozgásom az eltűnt kilók miatt szinte légiesen könnyű volt, amit nagyon élveztem. Ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor először láttam anyu szemében őszinte aggodalmat, mikor feltette a szokásos kérdést, hogy eszem-e rendesen.

Folyamatosan igyekszem dolgozni magamon mentálisan és legyőzni valahogy ezt a láthatatlan ellenséget. Sokszor automatikusan csúszik ki a számon egy-egy nevetségesnek tűnő félmondat, de higgyétek el, komolyan gondolom és remélem, emiatt nem fogtok soha neheztelni vagy furcsán nézni rám. Az évek alatt sokan előbújtak az árnyékból és felfedték, mit éreznek vagy éreztek korábban legbelül legyen szó akár bántalmazásról vagy nemi identitásról. Számomra a fenti téma mindig is a szánalmasan nevetséges kategóriába tartozott, de úgy éreztem, hogy egyszer muszáj megosztanom, azzal ugyanis már egy lépést tettem a cél felé — legalábbis szeretném ezt hinni.

Ölellek Titeket❤”

Bár az óvodában is már voltak rendszeres tornaórák a csendes pihenő után, az úszás volt az első olyan mozgásforma, mellyel 1991-ben közelebbről is megismerkedtem. A csepeli Katona József Általános Iskolába emlékeim szerint minden kedden este mentünk az akkori legjobb barátommal, Balázzsal és az apukájával. A kék Dacia 1310-zel néha megálltunk az Olt utcánál, hogy felvegyünk, illetve kitegyünk egy leányzót, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem, de a történet szempontjából igazából lényegtelen is. A suli különleges volt abból a szempontból, hogy saját belső tanmedencéje volt, amely 15 méteres hosszával ugyan nem volt kiemelkedően hosszú, viszont általános iskolásoknak nem is kellett ennél nagyobb tér, hogy elsajátítsák a lábtempót és a különböző karcsapásokat.

Nagyjából fél évig tartott a románcunk és azon a nyáron nem csak a medencétől, de az óvodától is elköszöntem. Általános iskola első osztályában a mozgás helyett a zenének szenteltem az időm egy részét s ennek megfelelően a délutánjaimat elsősorban szolfézs órák tették ki. Nem sokkal azután, hogy másfél év elteltével iskolát váltottunk, 1993 végén már a zsámolyok, dobbantók, gyűrűk és szekrények életét tanulmányoztam közelebbről. A talaj- és szertorna nem csupán tanítás utáni szórakozás volt, de segített beilleszkedni az új környezetbe is, plusz nem kellett állandóan a napköziben lennem.

Bár ez volt az első olyan sportág, melyben hivatalosan is versenyeztem, a legkedvesebb emlékeim mégis az edzésekről, vagy gyakorlásokról vannak. Mielőtt elpakoltuk volna a szereket, Piri néni kiválasztott egy embert, majd lekapcsolta a villanyt és a többieknek volt fél perce, hogy elbújjanak, mielőtt az illető elindul megkeresni mindenkit. Az, hogy a kiválasztott emberke megtalált-e később vagy sem teljesen érdektelen volt, ugyanis az számomra még izgatóbb kérdésnek bizonyult, hogy a tornászlány, aki megtetszett vajon ugyanoda próbál-e majd elbújni, ahova én, s így a szokásosnál lényegesen tovább maradhatok-e a közelében.

Két és fél év múlva ismét jött egy iskola váltás és a nyolcosztályos gimnáziumban elég hamar kikötöttem a tenisznél, amit hetente kétszer másfél órában, tanítás után lehetett űzni az iskola nagy termében. Bár itt is volt valaki, aki felkeltette az érdeklődésem, az igazán nehéz pillanatok a következő sportágnál vártak rám. A tenisz iránti lelkesedésem kezdett kicsit alább hagyni, így bő fél év után abba is hagytam. Tudja a fene aztán, hogyan, de elkezdtünk ugyanazzal az osztálytársammal, aki miatt a tenisznek is nekiindultam a pincében felállított pingpong asztalokon játszani nagyszünetben, majd nemsokára órák után is. Pár hónap eltelt, mire kiderült, hogy ő bizony már jár edzésekre is és izgatottan újságolta, hogy az egyesület nemsokára otthagyja a jelenlegi helyét s az oktatást a mi sulinkba teszik át.

Nem kellett sokáig győzködnie, hogy 1997 elején lemenjek életem első asztalitenisz edzésére, ahol azonnal kiszúrtam egy gyönyörű lányt, miután bemutattak az edzőnek. Nagyon ügyesen játszott és tekintettel arra, hogy nálam idősebb srácokkal ütögetett azt gondoltam, hogy biztos fiatalabb vagyok nála. Egészen az első versenyig kellett várnom, hogy kiderüljön, valójában egy osztállyal alattam járt egy másik iskolában. A szűk két és fél év alatt sok versenyre mentünk együtt és bár soha nem voltak körülötte fiúk, hogy szurkoljanak neki, mégsem voltam elég bátor ahhoz, hogy megpróbáljak közelebb kerülni hozzá.

1999 tavasza sok szempontból fordulópont volt. Az asztaliteniszt magam mögött hagyva elkezdtem atlétika edzésekre járni, ahol egy egészen más társaság vett körül: kisportolt lányok, önbizalomból hiányt nem szenvedő fiúk. Tinédzserként ez volt az a pont, amikor a külső megjelenés hirtelen elkezdett fókuszba kerülni. Akár esett, akár fújt, én heti ötször ott voltam délután fél ötkor a Csikó sétányi (később Görgey Artúr) Általános Iskola öltözőjében. Az eddigi észjátékot kőkemény testedzés váltotta fel és alig pár hónap múlva ott álltam életem első hivatalos atlétika versenye előtt.

Legnagyobb meglepetésemre nem én voltam a legesélytelenebb a mezőnyben, pedig több futószámban is indultam. Ami viszont rögtön feltűnt az a fényévnyi különbség mind mentálisan, mind fizikálisan köztem és az élbolyban lévők között. Pár hónappal később jött az első nyári edzőtábor, ahol minden nap kétszer edzettünk és ahol kicsit jobban is megismerhettem a többieket. Fizikailag nagyon sokat fejlődtem ez alatt a szűk két hét alatt, viszont egyre jobban féltem kezdeményezni és elképesztő belső csaták után majdhogynem az edzőtábor végén voltam csak hajlandó odamenni az egyik lány edzőtársamhoz és kibökni, hogy tetszik nekem. Már nem emlékszem, hogy hangzott az elutasító válasza, igazából nem is lényeges, ami viszont sokkal jobban fájt az a többiek itt-ott elejtett megjegyzése és cukkolása, mert az információ Facebook és Instagram nélkül is hihetetlenül gyorsan terjedt egy zárt közösségben.

Nyilván igyekeztem lepattintani magamról ezeket a megjegyzéseket, de belül abszolút megalázottnak éreztem magam. Bár az érintett leányzó sokszor akaratlanul is megbántott egy-két edzésen, ettől függetlenül én segítőkész és támogató maradtam vele szemben — félig-meddig reménykedve, hogy ez idővel befolyásolhatja a dolgokat. Bizonyos szempontból igazam lett, mert tulajdonképpen jóban lettünk, de amikor nagy ritkán beszélgettünk, úgy éreztem, mintha egy kicsit sajnálna függetlenül attól, hogy ez mennyire volt köszönőviszonyban a valósággal.

Ahogy jött egyik verseny a másik után, úgy lettem figyelmes más egyesületek atlétáira és sokan közülük rendszeresen ott voltak a résztvevők listáján. Az egyik ilyen eseményen tűnt fel először egy hosszú szőke hajú lány a távolugró gödörhöz közel, fehér topja és zöld rövidnadrágja messziről árulkodott róla, hogy a Ferencvárosi Torna Club csapatához tartozik. Látszott rajta, hogy igyekszik koncentrálni, de néha, mikor szóba elegyedett másokkal kiült a mosoly a szájára, amitől teljesen elolvadtam.

Természetesen eszembe sem jutott, hogy oda menjek hozzá, hiszen én csak egy ismeretlen atléta voltam a sok közül. Egyik alkalommal aztán, amikor az UTE Szilágyi utcai tornapályáján töltöttük a szokásos szombati versenynapot mindketten a fedett részen melegítettünk többed magunkkal. Én talán hármasugráshoz, ő pedig száz méteres gátfutáshoz készült. Az egyik sorozatnál beleakadt a második gátba s eldöntötte azt. Mivel pont a közelben voltam, ő pedig futott tovább, hiszen versenyen sem állt volna meg csak emiatt, odamentem, felállítottam a gátat és visszatettem pontosan oda, ahol előtte volt.

Miután visszasétált odajött hozzám és megköszönte a segítséget, én pedig zavaromban csupán mosolyogni tudtam és valamit elmotyogni a bajszom alatt. Mielőtt kiment a csarnokból, hogy felálljon a rajtrácsra, sok sikert kívántam neki tisztes távolságból és mivel tudtam, hogy hívják, a nevén is szólítottam. Megköszönte ugyan a jókívánságot, viszont visszakérdezett, hogy honnan tudom a nevét, mire csak annyit mondtam, hogy sok versenyen szerepeltünk mind a ketten és egyszerűen csak megjegyeztem, hogy hívják — ami egyébként igaz volt, nagyon sok versenyzőnek tudtam a nevét akkoriban.

Pár versennyel később aztán jött az igazi hideg zuhany. A kedvenc számom utolsó köréhez készülődtem, mikor megláttam, hogy az éppen vezető és a versenyeket akkoriban általában meg is nyerő fradista srác átmegy a hármasugró gödörtől a másik homokozóhoz, ahol a lányok távolugrása zajlott éppen. Először csak arra gondoltam, hogy nyilván szurkol a csapattársának, a mosolygós, szőke hajú lánynak, de aztán egyértelművé vált, hogy több van köztük, mint holmi barátság. Az érzés szörnyű volt és emlékeim szerint ekkor volt először, hogy az agyam azt mondta, hogy ez tök jó, legalább eggyel kevesebb probléma, amivel foglalkozni kell. Fejben azonnal megszűnt létezni az illető, míg a szívemben nem és ez a fajta disszonancia, ha úgy tetszik utána több mint tíz éven át elkísért, csak mindig másokkal kapcsolatban.

Egyszer aztán ki tudja, miért kitaláltam, hogy biztos csak azért nem volt esélyem, mert nem vagyok élsportoló és rendszerint a középmezőny tetején végzek majdnem minden számban, amiben elindulok (valahogy nem merült fel, hogy talán kezdeményezni kellett volna…). Olyan sokszor jutott ez eszembe, hogy egy idő után meg sem kérdőjeleztem a kijelentésem helyességét. Míg atlétaként mérsékelt sikerekben volt csak részem, addig az időközben magamra szedett izmokat, illetve vékony testalkatomat a gimnáziumban igyekeztem előnyömre fordítani. Nem ritkán szinte kérkedtem már a gyorsaságommal, ami egyeseknek imponált, mert magabiztosságot és valamiféle fölényt sugárzott, másokat viszont egyenesen taszított, mert egy beképzelt, önelégült srác benyomását keltettem.

Valójában törékenyebb voltam belül, mint egy porcelán és csupán azt szerettem volna elérni, hogy felfigyeljenek rám — persze erről mit sem tudtam akkoriban. Mivel az atléták között egyesek egész vad hajkölteményekkel rendelkeztek, ezért úgy döntöttem, hogy szőkére festem a hajam s mivel akkoriban gyakorlatilag rock zenén kívül nem sok mindent hallgattam, így aztán felül és hátul sokáig fel is volt állítva csakúgy, mint Deryck Whibley-nek, a Sum 41 énekesének. Amikor számon lettem kérve az osztályfőnökünk által, hogy mégis hogy képzelem, hogy ilyen hajjal bejárjak egy elit oktatási intézménybe, akkor először csak annyit válaszoltam, hogy a négyosztályosok között van, akinek fülbevalója van. Amikor láttam, hogy ez nem volt túl meggyőző, akkor rámutattam a falon lévő házirendre, melyben az állt, hogy “évszaknak megfelelő hajviselet” és közöltem, hogy a szőkés-sárgás szín az ősz sajátja és szeptembert írunk.

Akkora pofám lett a semmiből, hogy két egymást követő évben is közepes magatartást kaptam emlékeim szerint. Az iskolai focibajnokságban egyre többet önzőztem a csapatban, mindenkit le akartam futni, az összes helyzetet én akartam befejezni ha voltak nézőink és még sorolhatnám. Ami furcsa volt ugyanakkor, hogy a barátaim körében közel sem viselkedtem ennyire botrányosan és amikor szóvá tették, hogy nem értik, mit művelek sem esett le, hogy van egy magamra öltött szerep, amivel úgy próbáltam erősnek és keménynek mutatni magam a külvilág felé, hogy valójában lelkileg nagyon is gyenge voltam sok szempontból. Teljesen máshogy viselkedtem a családom, a barátaim, az edzőtársaim és az osztálytársaim körében. Nem voltam különösebben jó tanuló, így aztán valamiben ki kellett tűnni, hogy ne érezzem úgy, hogy mindenki más jobb nálam.

2001-ben elnyertem a nyolcosztályos gimnázium leggyorsabb futója címet úgy, hogy még csak nem is voltam végzős, megelőzve ezzel más sportolókat. Azt hiszem, ekkor kezdett igazán az identitásom részévé válni a külsőm és az alkatom. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor egyre több időt töltöttem a számítógép előtt s egyre kevésbé volt motivációm, hogy lejárjak edzésre és szenvedjek tovább egy esetleges sikerért. Ráadásul az edzővel sem értettünk egyet pár dologban, ami aztán odáig fajult, hogy egy versenyen összeszólalkoztunk. Nem voltam hajlandó ugyanis elindulni egy általa fontosnak tartott, általam viszont szívből gyűlölt számban, mire közölte, hogy azt majd ő eldönti, hogy én miben indulok és ha nem tetszik, akkor vissza lehet adni a felszerelést a következő edzésen, mindezt ordítva az UTE pálya kellős közepén a többiek füle hallatára. Ott helyben levettem a lábamról a szöges futócipőt és a földhöz vágtam, majd közöltem, hogy tessék, vissza van akkor adva.

Láthatóan mindketten meglepődtünk és immáron jóval visszafogottabb hangon közölte, hogy ezt majd hétfőn megbeszéljük, de most van még egy számom — s végül csak visszavettem a cipőmet és odasétáltam a háromszáz méteres gátfutás rajtjához. Arrogáns lettem és a gyenge jellem egyre inkább megmutatkozott ilyen vagy olyan formában. A gimiben nálam volt a kontroll, az edzéseken viszont engem irányítottak és ez a kettősség nem volt tovább működőképes. Egyre több emberrel feleseltem, nem ritkán a barátaimnak is visszaszóltam vagy odamondtam valamit, még ha nem is feltétlenül volt szándékos minden esetben, sokszor csak magamat akartam védeni, hogy hagyjanak békén. Novemberben aztán végleg visszaadtam a futócipőmet, amellyel befejeződött sportolói pályafutásom is.

Másfél évvel később jött aztán az érettségi, majd volt elég bajom a fősuli első évében, így a randizás, mint téma nem igazán került szóba még gondolat szintjén sem. Egyre többet játszottam a gépen és egyre kevesebbet mozogtam, de köszönhetően a gyors anyagcserének és a szerencsének ez nagyon lassan kezdett csak meglátszani rajtam. Továbbra is vékony voltam, csupán az izmok kezdtek eltűnni szépen lassan. Nem is sejtettem, hogy tudat alatt milyen destruktív folyamatok alusszák téli álmukat. Egy korábbi írásomban meséltem már erről az időszakról részletesebben, ám van pár részlet, ami ott nem szerepelt, viszont itt most fontos kiegészítés.

2004 őszén a mindössze pár hétig tartó románc nem csupán úgy ért véget, hogy passzoltak egy helybéli srác miatt, de többször is elhangzott, hogy az illető mennyire izmos és hogy ő az illető életének szerelme. Nálam az utolsó két kijelentés teljesen összemosódott, bár akkor még nem voltam ennek tudatában. Alig egy hónap elteltével találkoztam a későbbi menyasszonyommal, akivel eleinte szuper volt minden, viszont az eljegyzés után az egész kapcsolatot elkezdte átjárni a bizonytalanság és a féltékenység — eleinte mindkét fél részéről, majd később már csak az enyémről.

Folyamatosan azt éreztem, hogy már nem vagyok elég jó vagy legalábbis megfelelő és bár az eljegyzésünket a két évvel később jött szakításig nem bontottuk fel, az elválás kifejezetten és váratlanul csúfra sikerült. Nem volt elég, hogy el lettem küldve a világ végére, de a semmiből előtűnt új pasi, aki miatt tulajdonképpen az eljegyzés felbontása megtörtént egy olimpikon volt. Bár pontosan nem tudtam, kiről volt szó, volt barátnőm nem volt rest a sportágat az orromra kötni, így pontosan tudtam, mennyi erőnlét és izom kell ahhoz, hogy valaki hazánkat sikeresen képviselje az adott számban. Kellett vagy fél év hozzá, hogy feldolgozzam a történteket, ugyanis én nem terveztem szakítani, mikor az említett beszélgetésbe belekezdtünk, csupán szünetet akartam kezdeményezni, hogy rendezzük sorainkat.

2009 tavaszán aztán váratlanul megtalált a szerelem immáron egy budai lány személyében, ám az egészből viszonylag hamar ismét egy nagy pofára esés lett, miután az illető pár hétre eltűnt, majd előkerülése után előadta, miért nem én vagyok élete pasija. Szerencsére jókor érkezett volt menyasszonyom, hogy érdeklődjön hogylétem felől, a beszélgetés pár mondat alatt átment egy utólagos késforgatásba, amibe az aktuális lelkivilágom miatt ügyesen hagytam magam belerángatni. Nem elég, hogy ekkor derült fény egy furcsán megfogalmazott mondatból, hogy az összes korábbi féltékenységi jelenetem jogos volt a kapcsolatunk alatt, de útravalónak még kaptam egy jó tanácsot is, hogy ne csupán randizzak többet, de eljárhatnék végre konditerembe is.

Azt hiszem, ekkor változott meg bennem valami végleg. A kontextus, a stílus és a mondanivaló is tipikusan a rossz pillanatban, ráadásul rossz illetőtől érkezett üzenet volt. Az ősz beköszöntével egyre többször kezdtem el visszautasítani ételt vagy édességet, ha megkínáltak vele. Olyanokat mondtam, hogy tele vagyok, ettem már belőle eleget, nem szeretem vagy hogy nem kívánom, de ezek közül ritkán volt igaz bármelyik is. Még a kedvenc ételeimből is kevesebbet ettem, mint szoktam, nem rögtön ugyan, de idővel. Ha nem is vált hétköznapivá, de visszatérő szófordulat lett a “jaj, de vigyázol az alakodra” kifejezés a család több tagjától is. Volt, hogy egyszer megkaptam egy vendégségben a házigazda anyukától, hogy “hát, ezért kár volt ennyit főzni…”.

Az agyamban szépen lassan kezdett kirajzolódni egy fajta fals önkép. Teljesen összemosódott a külső a belsővel és bármennyire is beképzelt vagy öntelt voltam közel tíz évvel korábban, az akkori fizikumom és megjelenésem kölcsönzött egy fajta magabiztosságot, illetve bátorságot — függetlenül attól, hogy kicsit olyan voltam, mint a kutya, amelyik ugat, de csak ritkán harap. A tinédzserkori külsőm hirtelen az identitásom részévé vált, az lett a követendő példa, mi több, olyanokat mondtam magamnak, hogy “akkor voltam igazán önmagam”. Minél távolabb kerültem attól a külsőtől, annál inkább szégyelltem magam mások előtt, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy sokkal hallgatagabb voltam, ha társaság vett körül.

Bár rögeszmévé nem vált mindez akkor még, ahhoz viszont elég volt, hogy 2012 legelején elkezdjek újra uszodába járni, ugyanis fejembe vettem, hogy életemben először át fogom úszni a Balatont azon a nyáron. Hiába hagytam fel a versenysporttal akkor már több, mint tíz éve, az eredmények hajhászása úgy látszik, nem veszett ki teljesen a véremből (vagy még inkább a fejemből). Pár rossz szokás is visszatért ezzel párhuzamosan, notóriusan elkezdtem például a csuklómon hagyni az uszodában kapott karszalagot, hogy amikor beérek a céghez, mindenki lássa, mennyire szuper dolgot csinálok reggelente. Persze, amíg nem kérdezte meg az egyik kollégám egyszer, hogy úszni voltam-e, addig senki nem tudta rajtam kívül, mit jelent a színes papírdarab a kezemen.

Annyira igényeltem egy fajta külső megerősítést, hogy visszagondolva szinte már sajnálom magam emiatt. Azon a nyáron aztán valóban sikerült átúszni a Balatont, a momentumot kihasználva rá egy hétre átúsztam a Velencei-tavat is, s a következő három évben ezt még kétszer megismételtem. Természetesen minden egyes alkalommal meg akartam dönteni az előző évi eredményemet, mintha ez rajtam kívül bárkinek is fontos lett volna (amúgy sikerült). 2013 elején aztán lementem életem első jógaórájára és pár dolog kezdett szépen lassan változni. Egyre kevesebb alkalommal voltam a medencében és egyre többször tűntem fel a matracon.

Nyár elején elmentem az első budapesti jógafesztiválra, amiről talán a legérdekesebb élmény az volt, hogy mennyire más szellem járta át a résztvevőket és az eseményt, mint amit én bő egy évtizeddel korábban az edzéseken és a hétvégi versenyeken tapasztaltam. Nem éreztem, hogy bárki le akarna győzni bárkit, persze volt, hogy különböző ideológiák találkoztak és ilyenkor kialakultak konstruktív viták. Nem mondom, hogy nem volt kicsit szekta vagy vallási hangulata a dolognak, de próbáltam nyitott maradni, hiszen ez akkoriban nagyon nem az én pályám volt.

2014 tavaszán a sors elkalauzolt aztán abba a jógaiskolába, ahol életem legfontosabb utazása vette kezdetét és amely végül ezt a blogot is életre hívta öt évvel ezelőtt. Megismertem fantasztikus embereket és sokakkal (remélhetőleg) életre szól barátságokat alakítottunk ki. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a materiális dolgok (kinézet, vagyon, és a többi) szinte soha nem voltak terítéken, helyette inkább az egészség, illetve spiritualitás voltak a beszélgetések fő témái. A gyakorlótársaim úgy láttak, ahogy korábban nagyon kevesen vagy talán soha. Felhívták a figyelmemet jó és rossz tulajdonságokra egyaránt, melyeket érdemes ápolni, illetve elhagyni. Elkezdtem egyre jobban ragaszkodni hozzájuk, hiszen az újságírást leszámítva tulajdonképpen egész életemben kompetitív környezet vett körül, ahol folyamatosan bizonyítani kellett és jobbnak lenni másoknál hol ilyen, hol olyan metrikákat figyelembe véve.

Az első egy-másfél évben különösen nehéz volt leküzdeni magamban a kompetitív hajlamot, az egomat kőkeményen próbára tették az ászanák, illetve az, hogy nem haladhatok csak úgy kedvemre a sorozatban, meg kell várnom, hogy megkapjam a következő pózt, amit aztán hozzácsapva az eddigiekhez pluszban gyakorolhatok. Ha néha lassabban haladtam, mint mások, függetlenül attól, milyen viszonyban voltunk egymással akaratom ellenére is féltékeny voltam rájuk. Úgy éreztem magam, mint aki hátrányban van, mint aki kevesebb, mint akit legyőztek. Nagyon ritkán meséltem erről, mert legbelül szégyelltem magam ezért és nem értettem, honnan jöttek ezek a gondolatok, miért akartam folyamatosan összehasonlítani magam másokkal?

Bármennyire is tiszta szándékkal álltam oda minden reggel a matracra, sokszor éreztem, hogy van bennem valami, ami folyamatosan mérgezi a gyakorlásomat, valami, amit nem tudok elcsendesíteni — vagy még inkább elpusztítani. Ahogy aztán teltek a hónapok és egyre több típusú eseményen vettem részt, úgy kezdtem érezni egy fajta megtisztulást, elengedést és tulajdonképpen gyógyulást, melynek csúcspontja egyértelműen a 2016 eleji indiai utunk volt. Az azt követő egy év mentálisan elképesztő kihívásokat állított elém, de bármennyire is lemondásokkal, valamint áldozatokkal teli tizenkét hónap volt, nagyon hálás vagyok érte.

Egyetlen dolog volt csupán, amin még ez az időszak sem volt képes segíteni, ez pedig az, ahogy magamat, azaz a fizikai testemet látom, illetve megítélem. Ennek egyértelmű jele volt az, hogy soha nem látott mértékben fogytam és nyár végére annyit nyomtam a mérlegen, mint utoljára talán tizenhat éves koromban. Ahelyett, hogy komolyan vettem volna a néha kedves, néha kifejezetten aggódó megjegyzéseket, én csak mosolyogtam és közöltem, hogy rég éreztem magam ennyire könnyűnek. Belenéztem a tükörbe és tetszett, amit láttam, ha kicsit hunyorítottam, a tinédzserkori önmagam nézett vissza rám és ez valamiért jó érzéssel töltött el.

Hiányzott ugyanakkor valami, ami miatt nem lehettem a fele olyan idős önmagam tökéletes hasonmása: az a fajta önteltség, nagyképűség, magabiztosság és bátorság, amik az akkori énemet azzá az áhított valakivé tették, akire azóta is irigykedem és vágyom, hogy visszatérjen. Bármennyire is tudtam eddigre, hogy azt a Patrikot az ego, egészen pontosan a félelem és a bizonyítási vágy fura egyvelege tartotta egyben, nem voltam hajlandó elfogadni az igazságot. Úgy éreztem, hogy az évek óta tartó tanulás, a belső munka és ez az egész utazás tulajdonképpen egyedül arra volt jó, hogy más szemszögből lássam ugyanazt a problémát, amivel eddig is (és mindig is) küzdöttem.

Annyira elválaszthatatlan volt továbbra is a külső a belsőtől, hogy másfél évvel később, amikor már vagy egy éve nem gyakoroltam eljutottam odáig, hogy függetlenül attól, mennyire jól alakult az életem sok szempontból, hétről hétre egyre leghangoltabbá váltam, aminek a vége aztán egy enyhe depresszió lett. Nem érdekelt már a munkám, lemondtam az annyira vágyott new yorki utat is és mint aki a sebeit nyalogatja, visszahúzódtam egy kis időre. Immáron két önképet üldöztem és láttam elhalványulni: az egyik továbbra is az egykori atléta volt, a másik viszont a “jógi”, aki egy fantasztikus utat bejárva úgy nézett ki, hogy a múlt homályába vesz szép lassan, lezárva ezzel egy újabb korszakot. Olyan sokszor jutott eszembe ez a gondolat, hogy egy idő után szinte elhittem, hogy ez maga az igazság.

Miután túltettem magam ezen a nehéz időszakon, vissza-visszatértem a matracra és szinte azonnal megváltozott a hangulatom, amikor ismét a gyakorlótársaim közelében voltam. Jött aztán a tavaly nyári elvonulás, ahol több napot is csendben töltöttünk és nem győztem jegyzetelni az ott kapott fekete színű naplóba, melyet végül az utolsó négyzetcentiméterig tele is írtam. Úgy éreztem, hogy az alatt az egy hét alatt erősödtem, fiatalodtam és ismét közelebb kerültem nem csupán magamhoz, de a többiekhez egyaránt. A csend közepén volt egy közös esemény, ahol a tanárunk megkért, hogy menjünk egy kört és mindenki számoljon be róla, mit adott neki eddig ez a pár nap. Arról és az azt megelőző napokról az alábbi módon emlékeztem meg a naplómban.

“Vacsora előtt még lezuhanyoztam, a víz továbbra is nagyon jól esik. Nem sokkal később csatlakoztam én is a többiekhez, s amikor befejeztem, egyedül maradtam az asztalnál a külföldi vendégekkel. Katja, a zürichi hölgy megkérdezte, mi újság, mert hogy annyira el vagyok tűnve. A beszélgetésben elég hamar eljutottam arra a pontra, amikor felhoztam a körülöttem lévő jógás barátokat és azt, hogy mennyire eltávolodtam tőlük s mennyire nem tudom, mi történt velük az elmúlt egy-két évben. Az akkori énükhöz próbálnék kapcsolódni, de ahogy ők is, úgy is én (meg)változtam azóta, így elakadást érzek. Mindehhez hozzájön az is, hogy hamarosan Londonba költözöm, így nem tudom, mikor láthatom őket legközelebb. Megkérdezte, hogy szeretnék-e sétálni egyet? Mondtam, miért ne.

Elsétáltunk a lovarda mellett ki a napraforgó ültetvényekhez. Egy alaposan letaposott út választotta el a két táblát egymástól, előre pillantva egy emelkedő, de hívogató utat láttam magam előtt. Félig elcsukló hangon kezdtem el mesélni az előbb megkezdett történet folytatását. Visszamentem egészen a gyerekkorig, az elvárásokkal kapcsolatos különbségekig, a “soha nem vagyok elég jó” érzésig. Hogy bár igent mondtam Londonra, de úgy érzem, nem fogom tudni menedzselni ezt a sok változást, pedig jó előre készülök rá minden szempontból. Hogy nagyon kevés dologhoz van meg az önbizalmam és a magabiztosságom. Bár egyre lassabban, de csak mondtam és mondtam, még a volt menyasszonyomat is érintettük.

Nem sokkal később Katja megállított és azt kérte, hogy csukjam be a szemem, miközben elvette a teát a kezemből. Arra kért, hogy képzeljem magam elé a tinédzserkori önmagamat, nézzek a szemébe és öleljem meg. Öleljem meg úgy, hogy érezze, hogy szeretem. Mondjam neki, hogy igenis érdemes a szeretetre, hogy senki nem bíráskodhat felette és hogy senki elvárásainak (még a saját magával szemben támasztottaknak sem) nem kell megfelelnie. Nem mondtam ki egyiket se, csupán a helyzetet képzeltem el. Amint megjelent előttem a húsz évvel ezelőtti önmagam és ránéztem, szinte azonnal elkezdtek potyogni a könnyeim. Először úgy éreztem, hogy csalódást okoztam neki, de aztán a következő pillanatban támogatást éreztem a részéről, szeretetet, hogy nincs semmi baj, nem romlott el semmi.

Miután kinyitottam a szemem, Katja azt mondta, hogy az elmémmel próbálok gondolkodni, nem pedig a szívemmel érezni. Olyan dolgokat próbálok megtalálni, amit mindig is ÉREZTEM, nem pedig TUDTAM. Azt hiszem, ez a pillanat volt a fordulópont, ami eldöntötte, hogy végül maradok. Szép lassan visszasétáltunk a házhoz, miközben azt se tudtam, mit kezdjek az orrommal, ami addigra már hosszú percek óta folyt. Alig vettem le a cipőmet, összetalálkoztam Tamival és kérdezte, mi újság. Éppen a szobám felé tartottam, hogy végre kifújhassam az orrom, de megkért, hogy sétáljunk egy kicsit és meséljek.

Elmondtam neki, mi történt és csak megerősíteni tudta azt, amit Katja velem elmondatott. Egy rövid zuhanyzás után lefeküdtem aludni és kivételesen beállítottam egy ébresztőt 5:30-ra.” (2019.07.04.)

“Úgy tűnt, hiába közeledik a délután 4 óra, senki nem megy majd énekelni, de végül egyszerre álltunk fel és vonultunk be. Ez volt eddig az első nap, amikor nem éreztem negatív dolgokat, amikor próbáltam pozitívan látni a helyzetet és emlékeztetni magam a szeretetre, a szívre és az ignorálandó elmére. A kirtan nagyon jó volt, sok mantránál beugrottak korábbi emlékek, ez által még inkább el tudtam engedni mindent és kizárólag az éneklésre koncentrálni. Egy idő után már az sem kellett, olyan mintha megtörtént volna magától.

Kezdetben még Mysore-t láttam magam előtt, ahogy megérkezünk a hostelbe, az átmeneti szállásunkra és elkezdünk közösen énekelni. Aztán eltűnt a háttér, a díszlet és csak mi maradtunk. Majd fizikai mivoltunkban mi is eltűntünk és csak a kapcsolat, az energia maradt, ami összeköt bennünket. Szinte észre se vettem, ahogy telnek a félórák, ami igazán meglepett, hogy nem akartam soha abbahagyni az éneklést. Nem volt meg bennem a kényszer egy fajta menekülésre.” (2019.07.05.)

“A szatszangot annyira nem éreztem, Govinda szavai elég messziről jöttek. Meglepő fordulatot vett viszont az esemény, amikor arra kért minket, hogy menjünk egy kört és mindenki ossza meg (nem kötelező jelleggel), hogy eddig mit adott vagy mi a tapasztalata az elvonulással kapcsolatban. Nem számítottam rá, hogy beszélnünk kell, ettől függetlenül megpróbáltam megosztani azoknak a dolgoknak egy részét, amelyet ebbe a naplóba írtam és amely úgy-ahogy publikus. Beszéltem a csendről, hogy felszínre hozza és meggmutatja, mi az igaz. Rátértem tovább arra, mennyire nem tudtam, mit keresek én itt, majd hogy kezdett egyre inkább eltolódni a belső irányítű az elméről a szív felé. Nem utolsó sorban beszéltem az elveszettnek hitt kapcsolataimról a többiekkel, ami nyitott fülekre talált.” (2019.07.06.)

Másfél hónappal később aztán elköltöztem Londonba és a decemberi látogatást kivéve azóta is itt vagyok, a kialakult helyzet miatt március óta rendszerint a négy fal között. Április végén elkezdtem újra gyakorolni a magam tempójában, életemben először a többiek és egyben tanár nélkül, ami önmagában is egy érdekes tapasztalat volt. Ám ahogy írtam róla nem is annyira rég, ez elkezdte ismét a felszínre hozni mindazt, amiről valamiért reméltem, hogy idő közben magától elpárolgott. Miközben napról napra igyekeztem odaállni a matracra és minél fókuszáltabban végezni egyik ászanát a másik után, amikor végeztem és szépen lassan magamhoz tértem a pihenés után, sokszor a fürdőszobába vezetett az első utam, hogy belenézzek a tükörbe és végig mérjem magam, kiváltképp koncentrálva a vállaimra, a karomra és a hasamra…

…fordultam párat, néha kivágtam pár ősz hajszálat, majd megmarkoltam a már említett testrészeimet, hogy lássam, mennyi izommal, illetve számomra nemkívánatos réteggel van dolgom és mindezek alapján igyekeztem utána összeállítani a vacsorát. A cél általában annyi volt, hogy csak annyit egyek, amennyi ahhoz kell, hogy ne maradjak túlságosan éhes, mire ágyba kerülök. Szerencsére pár hét után beszüntettem ezt a fajta önsanyargatást, mert egyre nehezebben tudtam napközben koncentrálni a munkámra. Sokat gondolkodtam azóta, honnan, miből táplálkozik ez a láthatatlan ellenség. Visszamentem gondolatban szinte olyan messzire, ahonnan ezt az írást is indítottam, próbáltam valamiféle mintát felismerni vagy olyan összefüggéseket meglátni, amik korábban esetleg elkerülték a figyelmemet.

Ha felidéztem azokat a korszakokat, amikor fizikailag fitt és a saját mércémmel mérve okés voltam, akkor nem meglepő módon mindig végeztem valamiféle mozgást. Ugyanakkor ennek a mozgásnak sosem volt kifejezetten célja az attraktív fizikai külső karban tartása vagy megteremtése. Az, hogy ezek mégis megtörténtek valójában a következményei voltak annak, amit csináltam, nem pedig az okai. Ezen a felismerésen eltöprengtem egy ideig, aztán kicsit visszatekertem az idő kerekét a jelenhez sokkal közelebbi időszakokra.

Mikor végeztem az utolsó budapesti gyakorlásommal és visszasétáltam a stúdiónak berendezett második kerületi lakás előterébe, megpillantottam egy mantrákat tartalmazó naptárat, melyben december 28-ra egy ciprusi mondás jutott: “Aki azt hiszi, hogy boldogul a többiek nélkül, téved. Ám, aki azt hiszi, hogy a többiek nem tudnak boldogulni nélküle, az még inkább téved.”. Elmélkedtem ezen egy ideig és végül eljutottam egy újabb felismeréshez, ami kivételesen egy kérdés, nem pedig egy határozott kijelentés volt. Vajon nem lehet-e, hogy a fizikai síkon létező én elakadásának nem következménye a belső én szenvedése, hanem valójában a kiváltó oka…? Nem lehet-e, hogy a fizikai síkon létező én fejlődésének nem következménye a belső én kiteljesedése és boldogsága, hanem kiváltó oka…? Miért érzem úgy, hogy nem boldog a belső énem és mikor volt utoljára az s miért? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak azóta és igyekszem a jelenlegi megértésemhez mérten a leginkább őszinte és igaz válaszokat megtalálni.