Egy álom nyomában
Húsz éve kezdődött minden. Ma már elég, ha csupán behunyom a szemem és azonnal ott vagyok — ahol soha nem is jártam.
“Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem.” (Paulo Coelho)
1994 több szempontból is fontos év volt számomra. Ekkor vágtam bele úgy igazán a zenék gyűjtésébe, először ültem életemben repülőn és jutottam el ez által Ausztriánál messzebbre. Így adódott, hogy Brüsszelben ünnepelhettem az első ikszet, ajándékba pedig egy Nintendo Game Boy-t kaptam — egy gondosan előkészített, hosszan tartó bociszem-meresztést követően. Tornászként és úszóként is elkönyvelhettem végre kisebb sikereket, illetve úgy döntöttem, hogy megpróbálok felvételt nyerni a kerület egyik legerősebb gimnáziumának nyolcosztályos részébe. Erőfeszítéseimet a rá következő évben siker koronázta.
Szintén ebben az évben mutatták be A maszk című filmet, melyet a családommal és az akkori osztályommal is láttam a mozikban. Ekkor láttam először Jim Carrey-t a vásznon és azonnal rajongójává váltam. Nem csak a színészt favorizáltam, de az általa megformált Stanley Ipkiss-t is, aki egy átlagos, leégett amerikai aktakukacként hirtelen azon kapta magát, hogy éjszakánként bármit megtehet, amit csak akar. A filmet később felvettem videokazettára és legalább harmincszor megnéztem. A tény, hogy Stanley mindig eléri célját, amikor viseli a maszkot mindannyiszor ámulatba ejtett és egyszer s mind motivált is — már amennyire egy alig tízéves kisfiút motiválni lehet bármivel, ami nem édesség vagy játék.
A David Hasselhoff által játszott Michael Knight után új szuperhősöm lett és annyira magamra akartam aggatni Jim Carrey akkori szerepét, hogy több filmjét (így A maszkot is) kívülről megtanultam és spontán előadtam belőle jeleneteket. Több embernek is az agyára mentem akkoriban (bocsi, Tamás!), de az alakítások során mindvégig úgy éreztem, mintha eggyé válnék a szereppel, amit éppen játszottam. Annyiszor láttam ezeket a filmeket, hogy egy idő után meg-megállítottam őket és megvizsgáltam, mit látok a képen, milyen környezetben játszódnak meg ilyesmi. Volt egy rövid jelenet, amit meglepően sokáig néztem. Stanley (Jim Carrey) és Tina (Cameron Diaz) Edge City egyik parkjában botlik egymásba, majd mielőtt Stanley elszaladna, hogy átváltozhasson a maszk segítségével és így levegye a lábáról a lányt, leült mellé a padra. A kamera hirtelen váltott, a néző pedig az alábbi képet látta:
Nagy park, háttérben felhőkarcolókkal — plusz némi északi fény-szerűséggel. Nem tudom megmondani, mi volt annyira különleges ebben a jelenetben, de a felhőkarcolók látványa magával ragadott és Carrey későbbi filmjeiben (kivéltképp a Hanta Boy-ban) akarva-akaratlanul is kémleltem a nagyvárosokat és a környezetet, ahol az adott alkotás játszódott. A felhőkarcolók mellett megjelentek a tipikus amerikai kertvárosok, amik legalább annyira tetszettek a hosszú felállókkal, az alacsony sövényekkel, a magas, nem ritkán ölelkező fákkal és a széles úttestekkel.
2000-re a rajongásom már alább hagyott és más jellegű dolgokra koncentráltam, amit összefoglaló nyelven identitás keresésnek is lehet hívni. Az ezredforduló környékén szoktam rá arra, hogy lefekvés előtt az ágyon elnyúlva, fülessel a fejemen még zenét hallgattam a korom sötét szobában — akár egy-másfél óráig is. Félálomban mindenféléről kezdtem fantáziálni és azon kívül, hogy minden elnyomott, akkoriban legfőképpen lányokkal kapcsolatos érzelmemnek teret adtam, volt egy jelenet, ami rendszeresen visszatérő eleme volt ezeknek az álmodozásoknak.
Egy hatalmas városban sétáltam, körülöttem elképesztő méretű épületek, többségük felhőkarcoló. Az utcák többsége egymásra merőleges, illetve egymással párhuzamos volt, eltévedni szinte lehetetlen volt a nagy beton dzsungelben. Amikor elég sokáig voltam félálomban, akkor el-eljutottam egy parkig, melyet soha nem sikerült bejárnom. A zene közben pedig csak szólt és szólt. Soha nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget és ahogy elkezdtem a főiskolát, illetve nem sokkal később az újságírást, a fókusz teljesen eltolódott a technológia és a kütyük irányába. 2005-ben aztán belevágtam egy hosszú párkapcsolatba, amely aztán végleg alámosta mindenféle álmodozásomat, hiszen az akkori barátnőmön és a munkámon kívül semmi másra nem tudtam gondolni.
2008 őszén aztán többszöri szünet után végleg elváltak útjaink és miután abbahagytam a sebek nyalogatását újra rászoktam erre a furcsa, sötétben való zenehallgatásra. Furcsa mód a képek is kezdtek visszatérni és egy idő után már zene sem kellett hozzá, hogy az én kis titkos nagyvárosomban találjam magam. Rengeteg hollywoodi filmet néztem akkoriban, így majd’ egy évtized után hirtelen összeállt a kép: hiszen ez nem más, mint New York!
Amikor rájöttem, hogy egy létező városról álmodom idestova tinédzser korom óta, a Nagy alma hirtelen a középpontba került és elkezdtem olvasni a városról, vettem egy hatalmas útikönyvet is, melynek az első negyedét viszonylag hamar el is pusztítottam egy ültő helyemben. Érdekes volt megismerni a város történelmét, hogyan fejlődött és lett a világ egyik legmozgalmasabb és legfontosabb központja, mikor és hogyan kezdték el ellepni a belvárost az ikonná vált felhőkarcolók vagy hogy éppen milyen tragédia árnyékolta be a Brooklyn-híd építését — a listát hosszan lehetne sorolni. Ez volt az a pillanat, amikor New York végleg kitörölhetetlenné vált a fejemből.
A hirtelen jött fellángolás aztán az újságírás, majd később a diplomamunkám miatt alább hagyott és jó pár évig eszembe sem jutott a város. Utólag visszagondolva nem csak arról, de semmi másról nem álmodtam, és bár karrier szempontjából alaposan jó ütemben haladtam előre, egyre inkább kezdtem beállni az általam csak alapértelmezett életvitelnek nevezett állapotba.
2011 őszén aztán megint történt valami, ami visszahelyezte a várost álmaim képzeletbeli térképére (ez aztán a képzavar). Ide-oda kattintgattam YouTube-on, a fene tudja már, miféle szemetet néztem, mígnem az egyik videó után az ajánlott tartalmak között felbukkant a TIME magazin egyik beszámolója, melynek címét meglátva sportolókat megszégyenítő gyorsasággal kattintottam: New York’s New High Line Park
Amit közel hét évvel ezelőtt ezen a videón láttam attól szó szerint tátva maradt a szám. Azonnal kutatni kezdtem és mindent tudni akartam erről a csodálatos, föld felett futó sétány-szerűségről. A korábbi West Side Line névre hallgató magasvasút vonal déli részét 1980-ban leválasztották és be is zárták. A magára hagyott területet szépen lassan elkezdte benőni a gaz és utat tört magának az élet, így pár évvel később már semmi nyoma nem volt az egykor kulcsfontosságú szerepet betöltő vasútvonalnak.
1999-ben Joshua David és Richard Hammond létrehozták a Friends of the High Line névre hallgató szervezetet, céljuk pedig nem titkoltan az volt, hogy visszaadják a New York-iaknak ezt a területet, méghozzá egy sétány formájában. A tervük (melyet a párizsi Promenade Plantée inspirált) annyira és az elhivatottságuk annyira meggyőző volt, hogy 2002-re sikerült elérniük az akkori polgármester, Michael Bloomberg kormányánál, hogy támogassák a kezdeményezést. Miután sikerült összeválogatniuk egy dizájn csapatot, akik a talajt és a növényzetet megtervezéséért voltak felelősek, a munkálat 2006-ban végre el is indulhatott. A park első szakaszát 2009-ben, a másodikat 2011-ben, míg a harmadikat 2014-ben adták át.
A 17. utca magasságában található egy hatalmas üvegfal, illetve egy több soros, fából készült padsor is várja az arra látogatókat, hogy szem- és fültanúi lehessenek a rendszeresen megrendezésre kerülő fellépéseknek és előadásoknak. Szintén népszerű a park Overlook névre hallgató része a korán kelők között, akik jó idő esetén végig nézhetnek egy gyönyörű napfelkeltét a 10. sugárút felhőkarcolói között.
Ha már a korán kelésnél járunk, a High Line-on simán összetalálkozhatunk futókkal és kocogókkal úgy este, mint reggel. A fellépéseken, illetve előadásokon kívül részt vehetünk Tai Chi, jóga és különböző meditációs kurzusokon is, amik elnézve az interneten található képeket igencsak népszerűek. Az attrakciók ennyiben még nem merülnek ki, az aktuális programokról a szervezet igyekszik mindig tájékoztatni a látogatókat a hivatalos oldalon lévő naptáron keresztül.
A park botanikus kertnek sem utolsó, megannyi különleges növény található meg benne, az ínyencek pedig a hivatalos oldal Plants szekciójában hetekre lebontva meg tudják nézni, mikor melyik virág virágzik. A kevesebb, mint három kilométer hosszú sétány kétség kívül New York egyik legismertebb látványosságává vált az elmúlt években, főleg, miután 2011-ben átadták a második szakaszát is.
Sajátos hangulatával a park a helyieket és a turistákat egyaránt bevonzza az év minden szakaszában. Többen egész sétákat vesznek fel és teszik közzé a különböző videomegosztó oldalakon, akinek van közel egy órája, az szemmel bármikor végig sétálhat rajta. Több tanulmány is készült az elmúlt évek során és mindegyik kiemeli a létesítmény azon pozitív hozadékát, hogy a városban élők ezen a környéken lényegesen nagyobb távolságot tesznek meg gyalog, mint korábban, amely egyértelműen a parknak köszönhető. Sokan ugyanis a zsúfolt metró helyett inkább választják a csendesebb, hangulatosabb és kevésbé tömött sétányt.
Ha már zöld meg természet, nyilvánvaló, hogy nem lehet kihagyni a Central Parkot, amely sok más mellett New York egyik, ha nem a legismertebb jelképe (a Szabadság szobor után). Rendre vissza-visszatér az álmaimban és meglepő módon soha nem futkorászom vagy piknikezem a pázsitján, minden esetben kizárólag sétálok, ahogy itthon is szoktam.
Bár méretét tekintve csak az ötödik legnagyobb a városban, 3 és fél négyzetkilométeres területével így is majdnem négyszer akkora, mint a Margitsziget vagy a Városliget. New Yorkban egyébként több, mint 200 park található, melynek közel fele Manhattanben terül el és ez az egyik olyan eleme a városnak, ami miatt különösen imádom. Akármerre is járjon az ember, biztos lehet benne, hogy legfeljebb negyed órányi sétára találni fog egy zöld övezetet, ahol megpihenhet.
A Manhattenben lévő parkok többsége (így a képen látható Bryant Park is) megszámlálhatatlanul sok rendezvénynek ad otthont, legyen szó egyszerű utcazenészek előadásától kezdve az időszakos kistermelői piacokon át egészen a jégkorcsolyázásig. Van valami különleges abban, ahogy ezek a hatalmas házak körbeölelnek ilyen szép helyeket, mint a belvárosi parkok. Bár a valóságban nem tudom, milyen lehet, de amikor magam elé képzelem ezeket őket, egyszerre érzem a nyüzsgő amerikai nagyvárost, a lüktető életet és velük együtt a pihenést, a természethez való kapcsolódást. Elég extrém egy kombináció, az egyszer biztos.
Extrém abból a szempontból is, hogy a városnak annyiféle arca van, hogy ha nem ismerném szinte már fejből a jellegzetes épületeket, nem merném rávágni, hogy egyik vagy másik kép New Yorkban készült. Talán ez az oka annak is, hogy képtelen vagyok megunni a nem csak a felhőkarcolókról készült sorozatokat, de azokat az alkotásokat sem, amelyek a környező utcák múlt század első felében épült, tűzlépcsőkkel teletűzdelt lakóházait örökítik meg. Egyik kedvenc manhattani kerületem építészeti szempontból egyértelműen Greenwich Village.
Aztán ott vannak a sugárutak. Az ötödik, a hatodik, a Broadway, no meg a Park Avenue, mind közül talán a legimpozánsabb. Vasalóház, Times Square, Radio City Music Hall, New York Public Library, múzeumok végeláthatatlan sora, hosszan lehetne folytatni. Pár utcasarkonként találunk egy-egy ikonikus épületet vagy helyszínt és ez a másik, ami miatt annyira fantasztikus minden álom, melyben New York szerepel — mert fel lehet fedezni!
2016 tavaszán, nem sokkal miután hazajöttünk Indiából, folytattam az ott megkezdett új szokásomat és Budapest belvárosában szinte mindenhova gyalog kezdtem el járni. Egészen új élmény volt és nem csak azért, mert eleve sokat változtam az alatt az öt hét alatt, amíg a világ másik felén voltam, de azért is, mert volt időm megfigyelni és szemlélni a különböző, olykor kifejezetten régi épületeket és átérezni, milyen az, amikor nem sietek sehova, amikor nincs előre megírt forgatókönyv.
Mivel gyakorlatilag minden pénzem elvesztettem és nulláról kellett újrakezdeni az életem, finoman fogalmazva sem álmodoztam túl pozitív dolgokról, már amikor egyáltalán vettem a fáradtságot ahhoz, hogy fantáziáljak. Ahogy aztán kezdtem újra egyenesbe jönni, úgy jelentek meg ismét a New York-i képek mindenütt. Fogalmam sincs, hogy tudatosan történt vagy csak a véletlen műve, de visszanézve nagyon sok tavalyi írásomban visszaköszön a város — legalábbis képek formájában.
Amikor arról írtam, hogyan érdemes lassítani az életünkön, a záró kép egy távolba meredő férfit ábrázol, aki hogyhogy nem Manhattan felé néz éppen. A klímaváltozás elleni harcra buzdító kis szösszenetben szintén ott figyel egy fotó az egyik forgalmas sugárútról. A legszembeötlőbb kép mégis a fogyasztói társadalom kialakulásáról szóló olvasmány borítóképe, amely a világ egyik legszebb pályaudvarát, a Grand Central Terminalt ábrázolja, amely természetesen szintén New Yorkban van.
Tavaly márciusban megemlékeztem arról, hogyan sikerült újra egyenesbe hozni az életemet, a borítóképen pedig ismét egy fiatal srác ücsörög a Brooklyn-híd déli lábánál elterő Empire Fulton Ferry State Park gyepén. Amikor pedig úgy tűnt, hogy teljesen eltűnök a közösségi média világából (amely részben sikerült is), hirtelen előkerült a gigászi mennyiségű információt a járókelőkre szabadító Times Square is.
A repülőgép már javában ereszkedni kezdett, lassan a kerekek is kibújnak rejtekhelyükről. Közel a földet érés, a távolban már látni a sziget csúcsát, az elterülő Battery Parkot, Manhattan déli végét, ahogy a délelőtti napsugarak beragyogják. Számtalanszor láttam már ezt a képet, ugyanakkor valójában még nem is láttam soha. A gép közepén ülök közvetlenül az ablak mellett, arcom szinte a vastag plexinek feszül, hogy minél közelebb kerülhessek az áhított célhoz.
Fülemben — akárcsak oly’ sokszor — most is zene szól, de meglepő módon nem mindig ugyanaz. A Dumpweed rendszerint a túlságosan is izgatott állapotot, a türelmetlenséget jelképezi — amikor az ember legszívesebben berontana a pilótafülkébe és maxra tolná a sebességet, csak hogy érjünk már végre oda!
Van aztán, amikor a türelmetlenségnek nyoma sincs, helyét inkább a vágyakozás veszi át, még akkor is, amikor szinte kartávolságra vannak már a felhőkarcolók. A lélegzetem lelassul, a szemem könnyezni kezd. Fülemben az As We Float egészen fura, semmi máshoz nem hasonlítható, melankolikus dallamai szólnak. Mire a kerekek földet érnek és a gép megáll, a szám pont véget is ér.
A következő pillanatban már ott állok a Times Square hatalmas és fénylő reklámtábláit tartó tornyai előtt. Bár a tér zsúfolásig tele, körülöttem egy méter sugarú körben nincs senki. Egyszer csak, mint egy előre eltervezett mozdulatként összeteszem a két kezemet a szívem előtt, térdre ereszkedem és becsukom a szemem. Fél perc is eltelik, mire megmozdulok. Kinyitom mindkét szemem, majd az arcomat az ég felé fordítom, az eső pedig hirtelen esni kezd…
Nem tudom megmondani, egész pontosan mi is vonz New Yorkban, mi az, ami csak ott van és sehol máshol nem található meg a világon. Nem tudom, hogyha egyszer tényleg ott lennék az egy álom kezdetét vagy a végét jelentené. Vajon mi lehet az oka, hogy bár többször is megtehettem volna, mégsem repültem át soha az óceánon, hogy eljussak oda? Mégsem volt annyira fontos vagy esetleg féltem valamitől?
Néha az az érzésem, mintha Manhattan maga lenne a lány a buszról. Bár nem ismerjük, de pontosan tudjuk, hogy néz ki, milyen ruhát hord, hiszen minden nap két megállóval utánunk száll fel. Egyik héten kontyban, másik héten kiengedve hordja a haját — igazából mind a kettő jól áll neki. Amint megpillantjuk, zavarba jövünk és bízunk benne, hogy nem akad össze a tekintetünk. Bár titkon reméljük, hogy egyszer mellénk ül le, valójában jobban örülünk, ha annyira mégsem jön azért közel hozzánk.
Ahogy közeledik a megálló, ahol leszáll, egyre nyugtalanabbá válunk: mégis csak oda kéne menni hozzá, legalább belenézni a szemébe, hogy rámosolyoghassunk legalább egyszer. Ha visszamosolyogna, talán még a kezét is engedné megfogni. De jaj, mi van, ha a stílusa kissé nyers számunkra vagy a hangja mégsem annyira csilingelő, mint ahogy az ember egy ilyen gyönyörű teremtéssel kapcsolatban gondolná?
Inkább nem csinálunk semmit, pont ez adja meg a lehetőséget arra, hogy legközelebb is átéljük mindezt. Valójában nem is a lányba, hanem az érzésbe vagyunk szerelmesek, az éltet minket. Lehetséges, hogy valaki hasonló jellegű rajongást táplál egy város iránt? Bevallom, a válaszon mostanában sokat gondolkodtam, de ha el is felejtem New Yorkot pár napra, esetleg pár hétre, amint szembe jön bármelyik kép a korábban említettek közül, a vizuális inger azonnal működésbe lép és leírhatatlan sóvárgás fog el. Bármi is legyen az egész mögött, húsz év után elhatároztam, hogy a végére járok, megfejtem a város a szívem közti furcsa kapcsolatot. Nem tudom, hogy csupán először vagy egyben utoljára is, de elmegyek. Idén, ősszel — és nem félek majd mesélni róla.
