A siker, amiért évekig dolgoztam
Nem lehet olyan álom, amelynek az eléréséhez ne lenne elegendő erőd. — Richard Bach
A zöld falak a szokásosnál is sötétebbnek tűntek, mikor beléptem a négy fős, alig pár négyzetméteres tárgyalóba és kihúztam magamnak a széket, hogy helyet foglaljak. A körülöttem lévő üvegfalak legalább annyira jelentettek megkönnyebbülést, mint amennyire nyugtalanítottak. Vajon a többiek sejtik, miért vagyok itt? Mire esélyem lett volna elmerülni a gondolataimban és ez által elvonni a figyelmemet a helyzet komolyságáról, beszélgető partnerem megérkezett és olyan vehemenciával csukta be maga mögött az ajtót, mint aki már tudja, nem egy ötórai teadélutánra jött.
Arcán az idegességnek minimális nyomát sem lehetett felfedezni, de a hangja némileg árulkodó volt. “Helló! Mindjárt kivetítem a dolgokat a tévére, aztán megnézzük a számokat, hogy teljesítettél, mióta utoljára beszéltünk, bár én már vetettem rájuk egy pillantást és egész jó a helyzet.” — nyitotta meg a beszélgetést kellő magabiztossággal. Nem sokkal később már ott virított a grafikonnal tarkított táblázat a száz centis kijelzőn és a diskurzus folytatódott. “Több ticketet zársz le, mint korábban, ami jó, valamint úgy tűnik, az ügyfelek is elégedettebbek, ami szuper. Ugyanakkor nagyon sokáig dolgozol egy-egy eseten és sokszor van olyan, hogy napokig vagy akár hetekig nincs kommunikáció az ügyféllel, ami nagyon nem szerencsés. Szeretném, ha erre jobban odafigyelnél a jövőben, mert így jogosan kaphatunk olyan kritikát, hogy mire fel fizetnek egy csomó pénzt nekünk. Amúgy látom, hogy komolyan vetted, amiről múltkor beszéltünk és igyekszel, szóval csak így tovább!”
A rövid monológ után kínos csend következett, én továbbra is a kijelzőt bámultam és rajta a számokat, amik valamilyen formán engem voltak hivatott reprezentálni. Hosszú másodpercek után voltam csak képes visszafordítani a tekintetemet az asztal túloldalán ülő főnökömre, majd messziről indított körmondatokkal próbáltam tudtára adni, mi a helyzet. “Köszönöm szépen a visszajelzést. Tök jó látni, hogy javuló tendenciát mutatok…ugyanakkor nem nagyon lesz szükség a továbbiakban ilyen elemzésekre, mert a múltkori beszélgetésünk óta ugyan eltelt pár hónap, de sajnos én továbbra sem érzem magam jól ebben a pozícióban és úgy döntöttem, hogy inkább valami számomra kevésbé stresszes dologgal szeretnék foglalkozni a jövőben.”
“Basszus…” — hangzott el az asztal túloldaláról, majd pár másodperccel később a hatalmas kijelző elsötétült. “Elég szerencsétlen az időzítés, tudod, hogy a csapat egyik tagja most ment el, a másik pedig már ügyfelekhez járkál és csak azért van annyit bent az irodában, mert más különben egyedül lennél a hálózati problémákkal kapcsolatos jegyekre.” Egy nagy levegővétel után a beszélgetés immáron teljesen más mederben ment tovább. “…és meddig tudnál maradni? Mi lenne az utolsó nap, ameddig dolgoznál? Tudom, hogy nagyon rövid a felmondási időd, de most már két új embert kell találnunk, ami finoman fogalmazva sem egyszerű manapság.”
“Hát, ha nagyon kell, akkor az év végéig tudok maradni végül is.” — vágtam rá némi gondolkodást követően. “Hú, az nagyon jó lenne, addig remélhetőleg találunk valakit a helyedre.” — hangzott az elégedett válasz az asztal túloldaláról. “… és mit fogsz csinálni? Gondolom, azt tudod, hogy lesz vagy hat hónap, mire egy új helyen kezdeni fogsz az interjúk miatt, plusz ilyen mértékű bizonytalansággal, amit itt mutattál nem lesz egyszerű dolgod.”
“Nem tudom még, hiányzik a média világa, de gondolkodtam azon is, hogy esetleg megpróbálok szétnézni külföldön, Svájc nagyon tetszik például, szép a természet és az emberek hozzáállásával is könnyen tudnék azonosulni; igaz, a nyelvet sajnos nem beszélem.”
“Ennyi idősen te már nem fogsz külföldre menni.” — szakított félbe főnököm. “Ha annyira el akartnál volna menni, már megtetted volna. Lassan úgyis inkább a családalapításon fog járni az agyad, bár tudom, hogy most éppen nincs barátnőd. Külföldön ráadásul elsősorban a tapasztaltabb szakembereket keresik és lássuk be, neked azért még van mit tanulnod.”
“Hát…meglátjuk, egyelőre tényleg nem tudom. Januárban úgyis pihenni fogok valószínűleg, mert utána öt hétre Indiába utazom a barátaimmal, hogy kicsit jobban elmélyedjünk a jóga gyakorlásban, előtte nem hiszem, hogy sok értelme lenne munkát keresni, mert úgysem tudnék rögtön kezdeni.”
Miután felálltunk az asztaltól és elhagytuk a tárgyalót, utam rögtön a park szélén lévő kávézóba vezetett. Miután kihozták a gőzölgő barna nedűt, fújtam egy nagyot. “Végre vége. Végre tudom, mikor lesz ennek az egésznek vége.”
A beszélgetés, melyből a fenti részletet megosztottam még 2015 szeptemberében történt és valószínűleg nagyon sokáig emlékezni fogok rá több dolog miatt is. Egyrészt azért, mert először éreztem olyan mértékű szenvedést belül, amit ebben a pozícióban kellett átélnem. A fizetés miatt nagyon sokáig kitartottam, de végül összeszedtem minden bátorságomat és kiléptem a semmibe — életemben először. Szintén emlékezetes marad a beszélgetés azért is, mert nem számítottam rá, hogy ennyire meg fognak bántani. Egy nehéz helyzetben az amúgy sem túl acélos önbecsülésemet sikerült tovább rombolni.
Még hónapokkal azután is, hogy leadtam a belépőkártyámat úgy éreztem, hogy rossz döntést hoztam, hogy hibáztam és valójában elszalasztottam egy óriási lehetőséget, amely mind tudásban, mind anyagilag megalapozhatta volna a jövőmet. Ezek a gondolatok elkísértek aztán Indiába is, ahol az elveszettség érzése jócskán felerősödött bennem, kiváltképp, amikor nem sokkal hazaérkezésem után elfogyott a pénzem, így el kellett adni a hőn szeretett autómat, majd pár hónappal később az azért kapott összeg is teljesen eltűnt a számlámról.
Az India utáni egy éves időszak maga volt a pokol, viszont elképesztően sokat tanultam magamról. Változott, ahogy kommunikáltam, ahogy döntéseket hoztam és az is, ahogy hozzáálltam problémákhoz, illetve adott esetben lehetőségekhez. A jelenlegi munkámat, melybe a személyiségemen kívül megannyi korábbi tapasztalatomat is bele tudom tenni szintén ennek a folyamatnak köszönhetem. Szuper jó csapatvezetőim vannak, annak, amit csinálok pedig nem csak látszata van, hanem eredménye is.
A semmiből jött ötleteim a vezetőségnél, valamint a releváns döntéshozóknál nyitott fülekre találtak, többségüket meg is tudtam valósítani, ami növelte az önbizalmamat és a kedvemet, hogy fellépjek, ha úgy érzem, valamit jobbá tudnék tenni. Az újságírói karrierem óta először éreztem azt, hogy a pénz, ami jelen esetben a fizetést jelenti nem valaminek a mozgatórugója, hanem annak mellékterméke. A visszajelzések és az, hogy elnyertem egy olyan díjat is, amit eredendően Angliában lévő alkalmazottaknak osztogatnak egyértelművé tette, hogy valószínűleg jó helyen vagyok.
Igen ám, viszont a munkán kívüli életem kisebb túlzással romokban hevert. Búcsút mondtam a napi szintű jógagyakorlásnak, majd idővel a baráti kapcsolataim is megszűntek létezni és elkezdtem egyre jobban bezárkózni. Az estéim nem szóltak másról, minthogy órákat játszottam az éppen aktuális számítógépemen, melyeket két-három havonta cserélgettem. Felszedtem pár kilót, elkezdtek eltűnni az izmaim és lelkileg egyre rosszabbul éreztem magam. Egyetlen része volt az életemnek, amit igazán szerettem, ez pedig nem volt más, mint a munka. Nem tudtam örülni a hosszú hétvégéknek, egy teljes évig szinte egyáltalán nem mentem szabadságra és szinte úgy kellett elzavarni pihenni, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a belső problémáim kezdenek a munkám rovására menni.
Egyértelmű volt, hogy rendet kell rakni a fejemben, ezzel kapcsolatban az év eleji betegségem volt az utolsó figyelmeztetés. Nekiálltam hát összekaparni magam és apró lépésekben elindultam a változás felé vezető úton. Elkezdtem ismét úgy-ahogy rendszeresen gyakorolni, jobban odafigyeltem, mit veszek magamhoz étel címszó alatt, tartottam egy három hónapos édességmentes diétát, és a többi. Mire a tavasz már kopogtatni kezdett, úgy éreztem, kellően nagy lépést tettem afelé, hogy rendeződjenek az életem munkán kívüli részei.
A márciusi hosszú hétvége előtt egy érdekes e-mail pottyant be a céges postaládámba. Az egyik kinti vezető azzal kapcsolatban érdeklődött, hogy hajlandó lennék-e kirepülni a Newbury-ben lévő központba, mert a többi, hasonló pozícióban lévő embernek tartanak majd egy továbbképzést és szerinte nekem is hasznos lenne, ha részt tudnék venni rajta. Kicsit furcsán néztem, ugyanis ismerve az egyre szigorúbb, utazással kapcsolatos házirendet eleve halálra ítélt ötletnek hangzott az egész, főleg, hogy valamilyen virtuális platformon keresztül vélhetően be tudtam volna csatlakozni innen is.
Azon kívül, hogy elég megterhelő lenne egy ilyen rövid üzleti út Európa másik végébe, kizártnak tartottam, hogy egy ilyen kérést a felsővezetés valaha is jóváhagyjon — ettől függetlenül megírtam, hogy részemről nincs akadálya, de én úgy érzem, hogy a rövid határidő miatt ez sajnos nem fog összejönni. A következő hétfőn aztán igencsak érdekes fordulatot vett a történet. A három napos pihenő után szokás szerint átnéztem az üzeneteimet és láttam, hogy Suzanne ismét írt, folytatva a megkezdett beszélgetést.
“Őszintén szólva Adam nagyon örülne, ha Angliába jönnél és csatlakoznál a londoni csapathoz! Érdekelne a dolog vagy jól érzed magad Budapesten? :)
Suzanne”
Kétszer is elolvastam a levelet, mert elképzelhetőnek tartottam, hogy a három napos hétvége és a hétfő reggel kombinációja negatívan befolyásolta a szövegértési képességemet. Az e-mail tartalma ugyanakkor második olvasásra sem változott, így amellett, hogy próbáltam megérteni, hogy jutottunk el a tréningre való kireptetéstől a kiköltözés megpendítéséig mindössze egy levélváltás alatt, azon törtem a fejem, mit írjak vissza válaszként. Hosszas töprengés után jeleztem, hogy jól érzem ugyan magam, de nyitott vagyok, hogy beszélgessünk arról, mi lenne az elképzelés ezzel az egésszel.
Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy szakmai vezetői pozícióról van szó, ám a részletekre csak a másnap délutáni call során derült fény. A projekt menedzsmentre, mentoringra és sok más egyéb készségekre építkező munka kétségkívül egy egészséges kihívásnak hangzott első hallásra. Az, hogy a jelenleg hozzám hasonló pozícióban lévő, illetve a tartalom menedzsment felé kacsintgató dizájnerek, valamint szövegírók előszámú támaszpontja lennék mi tagadás, nagyon simogatta az egómat. A beszélgetés végén elhangzott, hogy bár sajnos a Digital csapat Newbury-ből Londonba való költözése előtt a korábban szóba került tréningen nem fogok tudni részt venni, igyekeznek megszervezni újra, immáron az angol fővárosban és kizárólag nekem — így nem csak az irodát tudnák megmutatni, de egyúttal a diskurzust is folytatni lehetne, ezúttal már személyesen.
Április 7-én délután megérkeztem hát Londonba, ahol két évvel ezelőtt jártam utoljára. Akkor Newbury-ből vonatoztam be egy hosszú hétvége mindhárom napján és igencsak sokkolt a nyolc és félmilliós metropolisz belső része, amely önmagában kitenne egy Budapest méretű települést. Ezúttal kevésbé lepett meg a város, amely nekem továbbra is egy óriási olvasztótégelynek tűnik annak minden előnyével és hátrányával. Kifejezetten mókásnak tartottam, hogy két évvel ezelőtt, amikor megpróbálkoztam a vlog készítéssel, a londoni részt azzal zártam, hogy “nem tudnám egyértelműen azt mondani, hogy jó vagy rossz, ehhez mindenképpen egy huzamosabb itt tartózkodás lenne szükséges, ami ki tudja…lehet, hogy egy nap talán össze is fog jönni” és a videó végére még a “…to be continued” feliratot is odatettem, bár fogalmam sincs, minek.
Most sokkal kevésbé a díszlet érdekelt, inkább arra voltam kíváncsi, hogy néz ki az igencsak régi, félig-meddig felújított iroda, de még inkább: mit akarnak tőlem valójában? Tekintettel arra, hogy nagyon bizonytalan voltam az egész utazással és magával a lehetőséggel kapcsolatban is, hiszen nem csak, hogy nem számítottam rá, de az itthoni dolgaimat is teljesen más szemlélettel kezdtem el építgetni. Leszerveztem hát több találkozót is, összesen négy emberrel ültem le beszélgetni, egyikük a felajánlott pozíció egy nagyobb szeletét három évig be is töltötte.
Azon kívül, hogy mindegyikük biztosított arról, hogy erre a pozícióra én vagyok a legalkalmasabb (amit kötelező bóknak vettem, semmi többnek), igyekeztem az apró részletekre koncentrálni, például, hogy van-e már olyan megkezdett munka, amit folytatnom kellene. Az információ gyűjtés során a legnehezebb rész a fizetési sáv kiderítése volt. Bár vannak erre specializált oldalak, illetve egy Londonban élő fejvadász ismerős is próbált irányba állítani, a leghasznosabb visszajelzést egyértelműen a pozíció előző gazdájától kaptam.
A kérdést, amit feléje intéztem jó előre felépítettem és olyan hangsúllyal is tettem fel, hogy lehetőleg ne találja tolakódnak. A kérdő mondat így hangzott: “Mit gondolsz, ezen információk alapján egy X-Y sávba tartozó fizetés mennyire tűnne fair ajánlatnak?”. A válasz rövid és konstruktív volt: “Ha bemondod az említett sáv közepét, aligha fogod elijeszteni őket.”. Ebből tudtam, hogy az előzetes bérigényemmel nem sokkal, de alálőttem a dolgoknak. Tudtam, hogy nem vagyok jó ebben a játékban, soha nem is voltam az, viszont most az egyszer úgy éreztem, hogy túlságosan jó helyzetben vagyok ahhoz, hogy ne próbáljam meg kihozni a maximumot ebből az egészből.
Nagyon érdekes volt találkozni olyan emberekkel, akikkel szinte nap, mint nap együtt dolgozom, mégsem láttam őket személyesen soha. A keddi napon hivatalos voltam egy vacsorára, amit tulajdonképpen az én tiszteletemre szerveztek, igaz, a vezetők közül végül úgy alakult, hogy senki nem tudott részt venni rajta. Nem sajnáltam egy percig se, ugyanis így beszélgetni tudtam azokkal, akikkel korábban soha nem nyílt lehetőségem. A vacsora előtti iszogatás során az egyik kolléga szájából elhangzott a “Te itt egy legenda vagy!” mondat, ami bár az egómnak nagyon jól esett, nem igazán tudtam mit reagálni rá. Próbáltam hárítani, hogy ez biztos, túlzás, de a mellette ülő lány, akinek a nevét akkor hallottam először szintén megemlítette, hogy neki azt mondták, ha tartalom menedzsmenttel kapcsolatos segítség kell, forduljon egyesen hozzám.
Másnap került sor talán a legfontosabb beszélgetésre az összes közül. 11 órában egyeztünk meg Adammel, hogy találkozunk és teszünk egy kört az emeleten, aztán leülünk átbeszélni a hiányzó dolgokat és eldöntjük, hogyan tovább — ha lesz tovább. Bemutatott a legtöbb csapatnak, megismertem pár kulcsfontosságú embert, illetve láthattam azt az asztalt is, ahol adott esetben egyszer majd helyet is foglalhatnék. A bejárás alatt összetalálkoztunk olyan kollégákkal is, akiket addigra személyesen is megismerhettem, ebből kifolyólag történt egy vicces dolog az egyik legnagyobb térbe való belépés után nem sokkal.
Az egyik csapat vezetője éppen csevegett valakivel a szerintem soha, senki által még nem használt nyitott konyha sarkán, mikor felfigyelt ránk, ahogy lassan, de biztosan egyik asztalt a másik után hagyjuk el. Hirtelen félbe szakította saját mondanivalóját és utánunk kiáltott: “Adam!”. Azonnal megálltunk és hátra fordulva próbáltuk megállapítani, honnan jött a fél irodán végig söprő hang. Mire összeakadt a tekintetünk az illetővel, folytatta: “Szupersztár!” — mondta némi portugál akcentussal, miközben jobb kezével egy elismerésként használt jelet formázott. “Írj fel a listára! Szeretném őt én is a csapatomba.”. Adam nevetett, én csak simán mosolyogtam. Bár híján vagyok az önbizalomnak, ez a helyzet már inkább kényelmetlen volt számomra, mintsem felemelő.
Szépen lassan aztán mi is visszaértünk az említett konyhához egy jó nagy kör megtétele után és helyet foglaltunk a kakasülőkön. Adam kinyitotta a notebookját, majd előrántott egy bekészített prezentációt és felvázolta, hogyan szeretnék, ha kinézne a közeljövő a Digital részlegen belül, mik a tervek, hogyan néz ki a vezetőkből álló csapat, mikorra nyeri el az iroda a végleges állapotát, illetve mit is jelent ez valójában. A beszélgetés ezen része inkább abból a szempontból volt fontos számomra, hogy legyen valamiféle elképzelésem arról, milyen környezet fogadna, ha mondjuk nyár végétől minden nap ide kellene bejárnom. A diskurzus második fele pedig már konkrétan azt vetítette előre, hogy ez adott esetben valósággá is válhat.
A prezentáció után ugyanis előkerült egy pár doksi és némi Excel táblázat, melyek a pozícióhoz kapcsolódó igen fontos projekt előkészületeit, valamint háttérinformációit tartalmazták. Bevallom őszintén, meglepődtem, hogy ennyire mélyen beleláthattam a részletekbe, ugyanis — szakmai szempontból — ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Láttam ugyanis, hogy elég nagy falat ez az egész és hogy egyedül biztosan nem boldogulnék vele. Le tudtam szűrni a látottakból, hogy nagyjából melyik csapatokkal, mely területek specialistáival kellene konzultálnom, illetve, hogy milyen kifutása, valamint hatása lehet az egész projektnek a cég digitális jelenlétére Angliában.
Fél szemmel átfutottam a fájlokat, kerestem bennük olyan csontvázakat, amelyek egyértelműen a visszautasítás felé billenthették volna a mérleg nyelvét, de izgalmas részekre is vadásztam, amelyek szakmailag kihívással kecsegtettek. Próbáltam átlátni, miket tanulhatok, illetve mely készségeimet fejleszthetem, ha elvállalom a pozíciót. Adam egy perc után jelezte, hogy átküldi nekem az összes anyagot, hogy amikor lesz időm, átnézhessem őket részletesebben, majd folytatta: “Van esetleg kérdésed? Mit gondolsz vagy hogy érzel ezzel az egésszel kapcsolatban?”.
“Elég nagy falatnak tűnik, de izgalmas lehetőség, szó se róla.” — mondtam őszintén, de kellően diplomatikusan. “Készen állsz rá.” — vágta rá Adam. “Amikor körbe érdeklődtem a különböző csapatoknál, tudnak-e esetleg valakit, aki alkalmas lenne erre a feladata, többen is a te nevedet mondták. Ami azt illeti, nekem is feltűnt, hogy mindig próbálod jobbá tenni a dolgokat, előállsz konstruktív javaslatokkal, ráadásul mindezt úgy, hogy nem is tartozik a feladataid közé. A különböző kommunikációs csatornákon is látom, hogy az elsők között segítesz a többieknek és mindenki szeret együtt dolgozni veled. Látszik, hogy te magadtól vagy ilyen és élvezed, amit csinálsz. Ezt nem azért mondom, hogy rábeszéljelek a dologra, mert tudom, hogy ez egy nehéz döntés és egy nagy változás lenne, csak jó, ha tudod, hogy nem véletlenül gondoltunk rád.”
Nem nagyon tudtam, mit mondjak, de szerencsére sok mindent nem is kellett, ugyanis Adam folytatta. “Az emberek többsége nem olyan rég jött, a Digital részleg a költözés lezárultával most kezd igazán formálódni. Még nem teljes a csapat, de nyár végére remélhetőleg az lesz. Én is dizájnerként kezdtem, előtted is szabad az út, ha egy idő után valami mást szeretnél csinálni. Amit írtál fizetés, teljesen rendben van, persze, ha gondolod, alakíthatsz még rajta…” — majd a mondat végén levitte a hangsúlyt egy mosoly kíséretében. Jól értem, hogy nem elég, hogy engem akarnak, de még az alkudozásban is segítenek? Áh, kizárt, az elég nonszensz lenne azért…
“Utadra engedlek, mert tudom, hogy ez most sok információ volt egyszerre. Én jövő szerdától két hétig szabadságon leszek, gondold át a dolgot, aztán jelezz vissza, hogy mi újság, mert akárhogy is legyen, nekünk így vagy úgy, de szükségünk lenne valakire.”. “Meddig van időm gondolkodni?” — kérdeztem. “Lássuk, ma van tizedike. Legyen akkor a hónap vége. A pozíciót hivatalosan is meg kell, hogy nyissuk, mert lehetőséget kell adni mindenkinek, úgyhogy azt ne felejtsd majd el megpályázni.”. “Rendben, természetesen…és mikor kellene kezdenem, ha rám esik a választás?”. “Minél előbb, de legkésőbb július elején azért jó lenne.”. Bólintottam, majd elváltak útjaink.
Hazafelé a repülőn igencsak sok minden járt a fejemben. Felszállás közben kinéztem az ablakon és csak figyeltem az egyre nagyobb területen elém táruló, éjszakai fények által kivilágított Londont. Nagyon szép volt, ugyanakkor totálisan idegen és valahogy ez az érzés maradt meg az egész útból. Miközben nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet komoly, nem tudtam magam elképzelni a városban. Amit láttam a gigászi metropoliszból az turistaként okés volt, viszont, ha minden nap ilyen környezet venne körül, az nem biztos, hogy annyira szuper lenne. Mindeközben ott volt rajtam a nyomás, hogy épeszű ember egy ilyen lehetőségre nem mond nemet.
Az, hogy az elkövetkezendő napokban és hetekben mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi újság Londonnal kapcsolatban, nem sokat segített a dolgon. Mivel totál bizonytalan voltam, ugyanakkor nem akartam semmiképpen lemaradni a lehetőségről, hogy legyen ebből az egészből valami, április végefelé hivatalosan is megpályáztam a pozíciót. Az, hogy még ekkor is úgy beszéltem a dologról, mint aki az esélytelenek nyugalmával várja a folytatást, sok mindent elárult arról, mi zajlott bennem valójában. Bármennyire is jól esett az egómnak mindaz a rengeteg pozitív visszajelzés, amit kint kaptam, napról napra egyre stresszesebb és egyre szétszórtabb lettem.
Olyannyira, hogy gyakorlatilag azért jártam gyakorolni reggelente, hogy megpróbáljak úrrá lenni ezen az egészen. Egyértelmű volt, hogy amit legbelül éreztem az nem volt más, mint félelem. Egy olyan egyenletet akartam megfejteni, ahol a három ismeretlenből mindössze egy az, ami kiszámolható. Eszembe jutott, hogy mennyire nehezen viselem a bizonytalanságot és hogy mennyire igyekszem kontroll alatt tartani az életemet itthon is. Megvannak a kialakult szokások és rutinok, elérhető közelségben vannak az ismerősök, a barátok és természetesen szüleim is, ha bármelyikőjükkel találkozni szeretnék vagy segítséget kérnénk egymástól.
Elkezdtem felsorolni mindazt, ami az ellen szólt, hogy menjek, hiszen ez által sokkal nyugodtabbá váltam, mert tudtam (vagyis azt hazudtam magamnak), hogy végül úgyis maradni fogok. Érdekes módon valahogy azt teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy adott esetben milyen lehetőségektől fosztom meg magam, ha nemet mondok és ennek milyen hatása lehet a jövőmre nézve. Felismertem, hogy ez tipikusan az a fajta viselkedés, amit az angol egyszerűen csak self-sabotage-nak hív. Ekkor jutott eszembe, hogy segítségül hívjam Tim Ferriss Fear-setting névre hallgató módszerét, melynek egyébként közvetlenül a hazaérkezést követően egy külön bejegyzést szenteltem.
Ahogy töltögettem a táblázatokat két dolog kezdett feltűnni. Az egyik, hogy a legtöbb dolog, amitől félek valójában könnyebben megoldható, mint ahogy én azt látatlanban gondoltam, illetve sok esetben előre fel tudok készülni rájuk, így ha bekövetkeznének, sokkal könnyebben tudok rájuk reagálni, mintha váratlanul érnének — vagy akár meg is előzhetem őket. A másik, hogy eddig túlságosan rövidtávon gondolkodtam, ami érthető, hiszen a félelmeim irányítottak. Nem jutott eszembe egy pillanatra sem az, hogy mi lehet egy ilyen lehetőség következménye mondjuk egy vagy két év távlatában.
Már majdnem a lista végére értem, amikor beugrott New York. Állandóan azzal viccelődtem, hogy oda Londonon keresztül vezet az út, de mi van, ha tényleg így van? Mi van, ha London egy fajta teszt, hogy mennyire bírok beilleszkedni egy teljesen új kultúrába, képes vagyok-e tényleg angol nyelvterületen élni, ráadásul egyedül? Mielőtt még nagyon elkalandoztam volna, felírtam a lap aljára egy kérdőjellel, hogy New York, majd becsuktam a füzetemet. Oké, talán mégsem annyira menedzselhetetlen ez az egész, mint amennyire elsőre gondoltam. Lássuk, mi lenne, ha tényleg mennék.
A munkával kapcsolatban sok volt a kérdőjel, de talán abban éreztem a mindennapi élet szempontjából a legkevesebb bizonytalanságot. Tudtam, nagyjából mit várnak tőlem, láttam az irodát és a környékét, találkoztam személyesen is egy csomó kollégával, plusz megvan a bizalom felém, ami jó kiindulási alap, hogy valami jó dolog legyen ebből az egészből. Az igazán nagy kérdés számomra inkább az volt, hogy mi lesz a munkaidő előtti és az azutáni részével a napnak, beleértve a hétvégét is — magyarul hogy fog kinézni az életem arrafelé? Van egy rakás szuper kávézó, a vegán helyekből Dunát lehet rekeszteni és a parkokra is valószínűleg elég nehéz ráunni, így ha ragaszkodni akarok az itthoni szokásaimhoz, nincs akadálya.
Mi a helyzet ugyanakkor a lakás kérdéssel? Egy jó környéken lévő bázis bizonyára sokat enyhítene a változások miatti stresszen, kezdetben legalábbis biztosan. A probléma az volt, hogy ezzel kapcsolatban továbbra is nagyon szkeptikus voltam, mert akármerre jártam Londonban, nem nagyon volt olyan környék, amire otthonomként tudtam volna tekinteni. Ott volt aztán az is, hogy nem vagyok hajlandó 30–40 percnél hosszabb ingázást bevállalni az irodától, mert kaptam ízelítőt a kinti tömegközlekedésből és köszönöm szépen, de inkább minimalizálnám, amennyire csak lehet. Már éppen kezdtem elveszni az internet tengerében és feladni a reményt, hogy van olyan környék a belváros közelében, ami szimpatikus lenne és nem viszi el a teljes havi fizetésem, mikor eszembe jutott, hogy az egyik kinti kollégám már végzett egy alaposabb elemzést, mielőtt Londonba költözött.
A vele való diskurzust annak idején elmentettem egy Google docs fájlba, de sose nyitottam meg, úgyhogy éppen itt volt az ideje. A felsorolt környékek legtöbbje bevallom őszintén, nem igazán hozott lázba. Tipikus jól fésült angol sorházak, földszintes, illetve több emeletes kivitelben, jellemzően túlságosan távol az irodától, legalábbis az én szempontjaimat figyelembe véve. Volt aztán egy olyan környék, amit el se akartam hinni, hogy tényleg Londonban van. Hogy a fenébe lehet, hogy soha az életben nem hallottam még róla, ráadásul úgy, hogy az irodától alig fél órára van és jellegénél fogva igencsak feltűnő?
Canary Wharf alapjában véve egy üzleti negyed, ahol bankok és különböző multinacionális nagy cégek irodái vannak. A közvetlen közelében ugyanakkor évekkel ezelőtt elkezdtek felépíteni egy új városrészt, melynek egy jelentős része ugyanúgy felhőkarcolókból áll. Percekig nézegettem a Google által feldobott képeket a környékről és azonnal beleszerettem. Bakker, ez egy mini Manhattan, gondoltam magamban. Nekiláttam hát utána nézni, hány aranytömbért vesztegetnek errefelé egy lakást és kiderült, hogy bár tényleg elég horror árakról beszélünk, az előzetes büdzsémre pillanatva arra a megállapításra jutottam, hogy ezek a havi bérleti díjak ha nem is röhögve, de azért kigazdálkodhatók, figyelembe véve a megtakarítási, illetve befektetési céljaimat is.
Miután frissítettem a táblázatomban a lakhatás mellett lévő cellát, hirtelen elgondolkodtam. Most tényleg az van, hogy én egy csepeli lakásból egy londoni felhőkarcolóba akarok költözni? Normális vagyok egyáltalán? Honnan ez a hirtelen vágy egy luxus környezet iránt? Egy rakás pénzt képes lennék elszórni ahelyett, hogy meghúznám magam egy kicsit kijjebb lévő, kevésbé menő lakásban? Elgondolkodtam a dolgon és arra jutottam, hogy igen, nagyon is képes lennék rá. Egy vagyont megtakaríthatnék, ha a város távolabbi részére költöznék, pláne, ha csak egy szobát bérelnék egy teljes lakás helyett, de mi értelme, hogy nyomorultul érezzem magam cserébe azért, hogy több pénzem lehessen? Szerintem nem sok.
Miután három évvel ezelőtt munkanélkülivé váltam és elfogyott az összes pénzem, sikerült kifejlesztenem azt az egyfelől hasznos, másfelől igen káros képességet, hogy le tudok mondani szinte bármiről, aminek a hiánya nem veszélyezteti az életemet. Ez a mentalitás kétség kívül segített abban, hogy a mélyből visszakapaszkodjak, de ezzel a hozzáállással nem lehet leélni egy életet. Pontosabban le lehet, de annak az lesz az eredménye, hogy amikor már nem leszünk rászorulva arra, hogy több területen is behúzzuk a kéziféket, akkor is bűntudatunk támad majd, ha elkezdünk kicsit többet költeni a szokásosnál. Tudom, hogy ez milyen érzés és higgyétek el, nem túl jó.
A dolog hátterében nem meglepő módon itt is egy félelem áll, mégpedig a vagyon elvesztésétől való félelem. Én viszont tudtam, hogy mostanra annyit tanultam és képeztem magam, hogy javuljon a pénzzel való kapcsolatom, hogy ideje elengedni ezt a spóroláson való görcsölést. A magabiztosságom nem ok nélküli volt, igaz, a legutóbbi évértékelőmben még az alábbiakat írtam: “A helyzetet tovább rontotta, hogy miközben próbáltam betölteni azt a hatalmas, megfoghatatlan űrt, amit részben a magány, részben pedig a munkát leszámítva értelmetlen élet kreált, elképesztő mennyiségű pénzt vesztettem el. Sikerült az éves megtakarításom felét elégetnem a gépcserékkel, a visszamondott repjegyekkel, a fél év után eladott televízióval, a kvázi feleslegesen megvásárolt okosórával, meg még ki tudja, mivel.”
Tekintettel arra, hogy már a tél beállta előtt sejtettem, hogy nagyon csúnya szám fog kijönni, ha ezt a rengeteg tételt összeadom, elmentem egy abszolút kezdő befektetőknek szánt, elsősorban amerikai részvényekkel foglalkozó előadásra, hiszen úgy voltam vele, hogy valószínűleg még a tőzsdén is jobb helye lenne a pénzemnek, mint nálam. Az előadáson elhangzott Sólyomi Dávid neve, aki az osztalék alapú befektetésről szóló Osztalékból szabadon című könyvet írta. Miután az összes ingyenesen elérhető oktató videóját megnéztem, elhatároztam, hogy megveszem a könyvét is.
Alig pár nap alatt átrágtam magam rajta, élveztem minden sorát és nem csak azért, mert matekból mindig is jó voltam, de azért is, mert pontosan értettem a megközelítést, azt, hogyan és miért működik ez az egész hosszútávon. Alig pár héttel később megvettem Lowell Miller A létező legbiztosabb befektetés című, némileg hosszabb olvasmányát is, amely az egyik klasszikusnak tekinthető a témában és amelynek frissen megjelent magyar nyelvű kiadásához egyébként Dávid írta a címlapi ajánlást.
Eddigre már megnyitottam életem első értékpapírszámláját és a gigászi veszteség után megmaradt párszázezer forintom nagyobb részét átutaltam rá. A könyvekben taglalt vizsgálati módszereket felhasználva megvettem az első három, osztalékot fizető amerikai részvényemet, majd úgy határoztam, hogy a vásárlást mostantól minden hónapban megismétlem az éppen elérhető, a feltételeknek megfelelő cégek papírjaiból válogatva. Bár eleinte nehéz volt megállni, hogy ne nézzem napi szinten az árfolyamok mozgását, pontosan tudtam, hogy ez az egész egy maraton, nem pedig egy sprint. Teltek-múltak a hónapok és szépen lassan elkezdtek érkezni a cégek osztalékai a számlámra, melyeket aztán természetesen visszaforgattam a következő vásárlás során.
Hogy miért meséltem el mindezt? Azért, mert ha nem lett volna ez a mély elköteleződésem a hosszútávon passzív bevételt generáló osztalék fókuszú befektetés iránt, akkor most ha akarnék, se tudnék önerőből Londonba költözni — a repülőjegy, az első havi kiadások, a lakbér és a hat heti kaució ugyanis átszámolva meghaladják a két millió forintot. Ismerve magamat vélhetően úton-útfélen elköltöttem volna a folyószámlán halmozódó pénzből egy keveset és nem történt volna meg az a fajta szemléletváltás, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy szintet lépjek a pénzzel való kapcsolatomat illetően. Most van egy portfólióm, aminek az eladásából részben fedezni tudom az imént felsorolt tételeket, ha a helyzet úgy kívánja.
Luxus tehát vagy sem, Canary Wharf és környéke maradt a kiválasztott célpontom. Az előzetes büdzsével ugyanakkor nem voltam maradéktalanul elégedett, így azon gondolkodtam, hogy lehetne alakítani a számokon. Eszembe jutott Adam megjegyzése, hogyha gondolom, alakíthatok a fizetési igényemen — én pedig úgy gondoltam és végül sikerült további közel hat százalékkal feljebb is tornászni azt, amire nagyon büszke voltam. Talán a szövegkörnyezetből kitalálható, hogy mire erre a beszélgetésre sor került május végén, már eldöntöttem, hogy költözöm. A hivatalos ajánlat nyilván nem publikus, mindenesetre Adam kiharcolt egy, a vártnál magasabb anyagi támogatást a korábban említett kezdeti költségek utólagos fedezésére, így talán egy kicsit hamarabb kezdhetem majd el a portfólióm újra felépítését.
A könyvek mellett nagyon sokat segítettek a korábbi írásaim során már emlegetett podcastok is, melyek egy kivételével mind angol nyelvűek. Témájukat tekintve nagyon szerteágazók, hiszen foglalkoznak technológiával, önismerettel, önfejlesztéssel, sikeres emberek döntéseinek elemzésével, minimalizmussal, elektromos autózással és még sok minden mással. Ha a videós tartalmakat is melléjük teszem, akkor gyakorlatilag az érdeklődési köreim jelentős részét le is fedtem, ráadásul nyelvterület szintjén is sikerült diverzifikálnom a dolgokat, hiszen a műsorvezetők között nem csak amerikai, hanem kanadai, angol, illetve ausztrál házigazdák is vannak.
A passzív angol nyelvtudásom egész jó volt, mikor a céghez kerültem, viszont zavart, hogy nem tudom magam olyan választékosan kifejezni, mint magyarul és bár tisztában voltam azzal, hogy ennek egyik oka a nyelvi sajátosságokban keresendő, ennek ellenére vagy talán pont ezért elhatároztam, hogy változtatni fogok ezen. Emiatt is vágtam bele a podcastok hallgatásába, mert egyrészt rájöttem, hogy vezetés és utazás közben extra idő ráfordítása nélkül tudok tanulni az élet különböző területein sikeres emberektől, másrészt az angol nyelvtudásom és szókincsem is jó eséllyel gyarapodni fog. Voltak olyan epizódok, illetve részek, melyek tartalmilag annyira nagy hatással voltak rám, hogy újra és újra meghallgattam őket, elősegítve ezzel bizonyos kifejezések és szófordulatok memorizálását.
Soha nem fog kiderülni, hogy ennek arányaiban mekkora szerepe volt abban, hogy végül felajánlották nekem ezt a pozíciót, azt viszont tudom, hogy jóval magabiztosabban beszélek azóta a kinti kollégákkal. Ami nekem személy szerint még ennél is fontosabb az az, hogy sokkal többet tudok visszaadni a személyiségemből, hiszen eleinte egyszerűbb, illetve hétköznapibb szavakat és mondatokat használtam, hogy elkerüljem a sok gondolkodást. Azóta viszont többezer órányi hang- és képanyagon, valamint többszáz oldalnyi könyvön vagyok túl és egyértelműen úgy érzem, hogy a hasznomra vált mindez. Könnyebben el tudok magyarázni összetettebb problémákat, fejlődött az érvelési képességem, valamint képes vagyok belefolyni hétköznapibb beszélgetésekbe is.
Ősztől tehát vár egy sok szempontból teljesen új világ és bármennyire is be vagyok tojva az ismeretlentől, egy fikarcnyi kétség sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg ez volt-e a jó döntés. Nem tudom még, milyen hosszú lesz ez az utazás, abban viszont szinte biztos vagyok, hogy legalább egy évet érdemes lenne Londonban töltenem ahhoz, hogy igazán sokat tanulhassak úgy magamról, mind szakmailag. Visszanézve nagyon érdekes látni, valójában mennyi minden kellett ahhoz, hogy egy ilyen lehetőség összejöhessen és úgy tűnhet, hogy mindezt egyedül, kizárólag önerőből értem el, ez nem egészen így van.
Nagyon sokat köszönhetek ugyanis mindkét team leaderemnek, Annának és Quynh-nek, akik amellett, hogy folyamatosan visszajelzésekkel segítettek abban, hogy fejlődhessek, nem spóroltak a szavakkal akkor sem, amikor éppen sikert értem el valamiben. Igyekeztek továbbá tudatosítani bennem, hogy fontos, hogy az ember ezeket valamilyen formában megünnepelje, ne csak elkönyvelje, mint ahogy én tettem és jórészt teszem ezt mind a mai napig. Nem tudok elég hálás lenni nekik mindezért. Magamnak pedig talán annyit üzennék, hogy ideje lenne végre büszkének lenni nem csak erre a lehetőségre, hanem főleg az elmúlt három év erőfeszítéseire. Legalább egy kicsit, most az egyszer.
